Az ősvilág élő tanúi

A goannák félelmetes külsejük ellenére – ártalmatlanok. Ez vonatkozik egyébként a többi 300 ausztrál gyíkfajtára is. Ausztráliában, kivéve a számos kígyót, kevés az emberre veszélyes állat – legalábbis a szárazföldön. A trópusi északon azonban nemcsak a Johnson-krokodilok élnek partközelben, amelyek kitérnek az ember elől, hanem a hat métert is elérő sós vízi vagy torkolati krokodilok is: ezek a homo sapienst éppúgy finom falatnak tekintik, mint az ausztrál partokon oly gyakori cápák. A krokodilok azért hasznot is hoztak Ausztráliának: a „Krokodil Dundee” világsikere óta a világ minden tájáról özönlenek a turisták, hogy megcsodálják ezeket a páncélos hüllőket.

Az effajta őskori maradványok mellett a szigetkontinensen számos olyan állatfaj maradt fenn, amely csak ott s legfejlettebb néhány szomszédos szigeten honos. Híres példák erre a tojásrakó, kloákás ősemlősök: Ausztráliában, Tasmaniában s Új-Guineában hat fajuk élte túl az időt és a fejlődést. A kloákások rendjébe tartozik a hangyászsün és a kacsacsőrű emlős is, de ezeket rendszerint csak állatkertben látni.

A hangyászsün sündisznóhoz hasonlít, de feltűnő cső alakú orra, amelyből hosszú, tapadós nyelv nyúlik ki. Ezzel hatol be a termeszek építményeibe, s a zsákmány a nyelvére ragad. Egész másképp néz ki a kacsacsőrű emlős: törzsét hódszerű farok, a jellegzetes kacsacsőr „díszíti”.

Erszényesek – ezek is primitív emlősök – nemcsak Ausztráliában élnek. Ott azonban minden nagyságban és fajtában elterjedtek, a nyolc centiméteres ormányos erszényestől az ember nagyságú kenguruig, a zömök vombattól a kedves koaláig. Szabadon igen ritkán látni a bohókás, mindig álmosnak ható, eukaliptuszevő koalát, de több állatkertben eredményesen tenyésztik. Ott különleges látványosság, hisz mindenki szívesen fényképezteti le magát egy ilyen teddyvel a karján – jellegzetes emlék Ausztráliából.

A termeszek vörös földből, összerágott fából, nyálból és ürülékből építik ezeket a méteres, kőkemény, járatokkal átszőtt építményeket, melyek leérnek a talajvíz szintjéig.

Ausztrália madárvilágában is találunk különleges példányokat, mint a szabadon már ritkán látható szép lantfarkú madarat, a lármájával olykor terhes, a jégmadarak családjához tartozó „nevető” kookaburrát, s természetesen az emut, Ausztrália strucchoz hasonló futómadarát,amely a kenguru mellett az ország címerét is ékesíti. Ilyen megtiszteltetés természetesen nem érheti azokat az állatokat, amelyeket az európaiak telepítettek be az országba, s – hála annak, hogy nincsenek ellenségeik – zavartalanul elterjedhettek, sőt már gondot is okoznak. Erre a legjobb példa a vadnyúl.

Ennek a tüskés állatnak félelmet keltő külseje becsapós: a varangyos testű tüskés ördög ugyan tompán sziszeg, ha veszély fenyegeti, de a 20 centiméteres állatka nem veszedelmes. Dél- és Nyugat-Ausztrália sivatagjaiban él, s kizárólag hangyákkal táplálkozik: ezekből azonban hatalmas mennyiséget fogyaszt el.

Persze nem minden egykori haszonállat lett teherré a vadonban. A vízibivalyt eredetileg munkaállatnak hozták Ázsiából, de nem vált be, ezért a mocsarakba száműzték. Elvadult utódai azóta még az Északi terület címerében is helyet kaptak. Hasonló sor várt a tevékre, melyeket valamikor teher- és személyszállításra használtak az ország belsejében, a sivatagban és a sztyeppén. Mikor aztán a vonat és a gépkocsik gyorsabb és kényelmesebb szállítóeszköznek bizonyultak, a korábbi idők igénytelen segítőtársait egyszerűen kikergették a sivatagba. Az elűzött állatok a várakozás ellenére jól megvoltak, gyorsan szaporodtak, s jókora csordákat képeztek. A púpos állat ma már idegenforgalmi látványosság, s az ausztrálok büszkék vadon élő tevéikre.

Nem részesült ilyen elismerésben egy másik, csoportosan élő állat, melyet ugyancsak autó szorított ki, s ugyancsak sorsára hagyták a vörös sivatagban: a vadló. Nem csoda, hisz a megfékezhetetlen állatokat végül is nem lehet beiktatni a Melbourne-i Nagydíj látványosságai közé.

Forrás: Ezerarcú világunk – Ázsia, Ausztrália (448—449. oldal) Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1993 ISBN963 7961 04 6 ISBN 963 7961 33X