Endre Ady

Ady Endre – Félhomályban

Közzétette:

 

 

I.                  

Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve s égő vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az, szívünk rejtekén.
Talán a mult viharzott át előtted
S előttem halkan tűnt fel a jelen…
…Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem…

Endre AdyHidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjuság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtuszág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szivembe vágyat oltanál –
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a multnak tiltó romja áll!…


II.                  

A szivedből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szivembe…
Egyedüli kincs tetőled:
– Amit adhatsz még nekem –
A szivedből egy-egy sóhaj…

A szívemből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szivedbe…
Oly kevés maradt a multból…
Amit néked adhatok:
A szivemből egy-egy sóhaj…


III.                  

Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, –
Most már… mindennek vége van!…
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett, –
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.

Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyit minden bánatot…
Leolvasom sápadt arcodról
A rád erőszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!…


IV.                  

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
S ami hajnal volt, az most éjszaka.
Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg, szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok árván, temetetlenül.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Magasba vont és így – a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
Szivünkből végképp elszállott a hit…
…Olyan a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad –
A boldogságért küzdtünk, mindhiába:
Boldognak lenni nekünk nem szabad!…


V.                  

Nem jó kép itt az »őszi napsugár«,
Mit mi érzünk, nem késő szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár
S te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet…
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk  e g y ü t t  még halni sem lehet!…


Forrás: Ady Endre összes költeményei (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s