Az ausztrál kultúra kibontakozása

A kultúra Ausztrália számára évtizedeken át „importtermék” volt. A fiatal országnak más gondja is volt, mint a művészetek pártolása. Ez nem azt jelenti, hogy Sydneyben vagy Melbourne-ben nem rendeztek nagyszabású koncerteket és színházi előadásokat – csak éppen a zenészeket, a színészeket más országból hozatták. Aki tehetség Ausztráliában született, annak külföldre kellett mennie, hogy megfelelő képzésben részesüljön. A legjobb példa erre a melbourne-i énekesnő, Nellie Melba. A századforduló ünnepelt operadívája Európában tanulta a mesterséget. Fél évszázaddal később a híres szopránnak, Joan Sutherlandnek ugyanezt az utat kellett járnia.

Az opera csillagai, illetve a muzsikusok számára, akiknek igen alapos képzésre van szükségük, talán jót is tett ez: az „óvilágban” erre nagyobb lehetőségek nyíltak, mint abban az országban, amely még pionírcsizmát hordott. De az írók is külföldre kényszerültek, egészen a hetvenes évekig.

Pedig az irodalom volt az a műfaj, amelyben már a 19. században kibontakozott Ausztrália nemzeti jellege. Ezt két szerző bizonyítja: az 1864-ben született Andrew Barton „Banjo” Paterson, s az 1867-ben született Henry Archibald Lawson. Mindkettő különcnek számított. Paterson népies balladákat és verseket írt, legismertebb könyve a „The Man from Snowy River” (1895). Lawson – kettőjük közül a jelentékenyebb – a vidéki életet ábrázolta, elsősorban a szegények szemszögéből. A legjelentősebb jelenkori író, a Nobel díjas Patrick White, egész életét Ausztráliában töltötte (†1990).

Ő volt a kivétel. Legsikeresebb társai, Morris West, Alan Morehead, Thomas Keneally, Colleen McCullough, mind Európába vagy az Egyesült Államokba mentek. Keneally és McCullough a nyolcvanas években hazatért; akkorra már érezhetően megváltozott a helyzet Ausztráliában, megnőtt az érdeklődés a kultúra iránt.

Ez a változás nagyjából egybeesett a sydney-i opera megnyitásával. Az avantgárd épület nemcsak Ausztrália jelképe lett, hanem elősegítette azt is, hogy a kultúra nagyobb szerepet kapjon az országban. Színdarabok, opera-előadások, képzőművészeti kiállítások és más kulturális rendezvények kerültek a figyelem központjába, ami addig csak a sportra és gazdasági életre, a főzésre és a gyerekek nevelésére irányult.

Az egész nemzet büszkesége: Sydney Operaház. Hétmillió ausztrál dollárt szántak a múzsák templomára, de végül is több mint százmillióba került. De ki törődik ma már a tizennégy évig elhúzódott építkezés botrányaival, kínkeservével? A londoni „Times” az évszázad építményének nevezte a dán építész, Jørn Utzon tervezte, az 1973-ban Erzsébet királynő által fölavatott művet, s azóta több millió lelkes néző csatlakozott ehhez a véleményhez.

Minden nagyvárosban kulturális központokat terveztek, s a tervek meg is valósultak. Még olyan kisváros, mint a sivatag közepén fekvő Alice Springs városatyái is a zsebükbe nyúltak, hogy jelentős kulturális létesítmény építsenek. Egy-két évtizeddel azelőtt egy ilyen tervet lesöpörtek volna az asztalról, mondván, hogy merő pazarlás. Az új színházak, koncerttermek, galériák természetesen serkentették a művészeti életet is; az ország minden részében alakultak új együttesek és művészeti csoportosulások. Ritkán volt tapasztalható, hogy egy – igaz, drága – épület mit változtathat, és milyen eredményeket hozhat egy ország életében.