Marrakech – a „Dél gyöngye”

Marokkó vonzereje az ellentétekben rejlik, és ezek sehol sem olyan kirívóak, mint Marrakechben. Úgy mondják, Marrakech – a 19. századi térképeken még „Maroc”-nak jelölték – Észak-Afrika legszebb oázisa. Mozgalmassága azonban inkább Párizzsal rokonítja. Nyaranta „pokolbeli katlan” a város. A narancsligeteket és futballpálya nagyságú vízmedencét rejtő Ménara-kertnek ennek ellenére tropikusan buja növényzete van. Marrakech, a nyaranta száraz, forró Haouz-síkság közepén, a fenséges Magas-Atlasz lábánál fekszik, melynek olvadékvizei egy régi csatornarendszeren át az emírpaloták szökőkútjait is táplálják.

Alkonyati fényben a híres Ménara-kert, háttérben a Magas-Atlasz hófödte hegyei. A Marrakech peremén fekvő kert pavilonját és hatalmas medencéjét buja trópusi növényzet veszi körül.

Az egzotikumra és az Ezeregyéjszaka légkörére, a pasák mesekastélyaira, a Kelet igézetére és a Nyugat emlékeire kíváncsi turisták új jólétet hoztak a városnak. Valamit mindenkinek nyújt mindenből – eleget az előítéletek igazolására, keveset az idegenszerűség megcsodálására – és embereket, „marakcsikat”, kiknek arcán három világrész tükröződik. A „Dél gyöngyeként” magasztalt oázisban negrid haratinok – fekete-afrikai rabszolgák leszármazottai –, világosszőke, kék szemű berberek, tartózkodóan komoly és szeretetre méltóan ravasz arabok, francia-marokkói félvérek, zsidó rabbik, az iszlám nők szigorú öltözködési szabályainak fittyet hányó miniszoknyás „démonok” élnek.

Marrákech látképe a Dzsema el Fna piaccal

A Djema el Fnán-n, a mór építészet remekműveként becsült Koutoubia -mecset közelében lévő piactéren megőrződött egy darabja annak az arab mesevilágnak, ami a világ minden tájáról Marokkóba csábítja a látogatókat. Afféle olvasztótégelye a piac a bolondságoknak, gyűjtőhelye az abszurditásoknak és eredetiségeknek. Itt adnak és vesznek, csereberélnek, varázsolnak, kufárkodnak és civakodnak. Mesemondók kalauzolnak gyermekként figyelő öregeket más mesés világokba. Megelevenedett történelemkönyvekként hazudozók, jövendőmondók és lázítók ócsárolnak múltat, jelent és jövendőt – a teljes jelentéktelenségig. Megbabonázva figyeli őket az is, aki nem érti arab beszédüket, s úgy érzi, a valóság eltűnik. Sajátos világot képviselnek ezek a mesemondók, amely nem fér össze ugyan a mai időkkel, de titokzatos módon mégis Marokkó alapja.

Gesztikuláló árusok, nyüzsgő forgatag, bódító illatok és csillogó színek: Marokkó leghíresebb piaca a marrakechi szuk.

Fűszerpiac Marrakechben

Ez teszi igazán varázslatossá az országot: a történelem és jelenkor, középkori légkör és korszerűség szimbiózisa. Ha a mesésen szép és előkelő marrakechi La Momounia Szálló fényűző környezetéből kilépve, konflissal vitetjük magunkat a medina girbegurba utcáin, bódító illatokat érzünk, és ha sétálgatunk kicsit az Ahmed el Mansour ed Dehbi – akit nem véletlenül neveztek „aranyos”-nak – által építtetett El Badi-palota romjai között, megsejtünk valamit a letűnt korok pompájából.

A Magas-Atlasz hófödte csúcsai meghaladják a 4000 métert. A teraszos hegyoldalakra fecskefészekként tapadnak a jellegzetes, lapos tetejű falusi házak.

A hajdanvolt Marokkó sehol másutt nem annyira jelenvaló, mint Marrakechben – és ott is különösen az óvárosi Gharnatta étteremben, melynek mozaikdíszítésű, oszlopos termeiben szökőkutak csobognak és arab szépségek hol ledér, hol szemérmesen tartózkodó hastáncot járnak, miközben a vendégek bestilát, pástétommal töltött leveles tésztát, mkallit, ürüsültet és mézben áztatott mandulát fogyasztanak. Mindez már-már jól mixelt turistakoktélnak tűnik. Pedig mind az eszem-iszom – persze csak a jobb kéz használatával, mivel a bal „tisztátlan” – , mind a hastánc eleven arab hagyomány.

A ritmikusa körkörös csípőmozgással előadott hastánc valószínűleg egy termékenységi kultusz szertartásából ered, ami a későbbiek folyamán művészi kifejezésformát öltött. Sok szállodában például a fürdőváros Agadirban vagy a tengerészek által kedvelt tangeri és casablancai lebujokban már régen a „meztelen hús” kínálatává korcsosult. Némely táncosnők, akik csípőjüket riszálják és keblüket rezegtetik az idegenek szórakoztatására, a tudatlan turisták sóvár szemében bizonyára inkább egy peep-show szereplőinek, mint az arab kultúra képviselőinek tűnnek.

Forrás: Ezerarcú világunk – Afrika (248-249.oldal) Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1994 ISBN 963 7961 34 8 4. kötet