Carolus Magnus

Nagy Károly

Közzétette:

 

 

768—814

Európa atyja” királyként lett a mai Franciaország s Németország nagy részének ura, ám az 5. század óta az első római császárként hagyta hátra örökségét

Háromszáz éven át Európára sötétség borult. A pápát és a majdan nagy hatalmú egyházat ellenségeik szorongatják. A Nyugatrómai Birodalom öröksége ugyanolyan halott, mint maguk a cézárok. Az eltűnt légiókkal együtt tűnt el a biztonság, az antik tudás pedig úgy porlott szét, mint a római utak, amelyek egykor behálózták a kontinenst.

Európának egy erőskezű vezető kellett, aki képes volt visszahúzni a mélységből. A mentő kart a Karolingok nyújtották ki: egy önjelölt királyi dinasztia, melynek tagjai erővel szilárdították államaikat, megfélemlítő agresszióval tágították ki azok határait, és karddal szereztek érvényt a keresztény egyház tekintélyének. Az erő és az erőszak kemencéjéből azonban egy olyan Nyugat-Európa kovácsolódott ki, amely aztán képes volt megélni a következő ezer évet.

 

Carolus Magnus

I. Nagy Károly, lat. Carolus Magnus vagy Karolus Magnus, franc./angol. Charlemagne (Liège/Prüm (?), 742. április 2. – Aachen, 814. január 28.), Martell Károly unokája, Kis Pipin fia, frank király 768-tól.

Nagy Károly, Albrecht Dürer festménye

A 6. századra a mai Franciaország, Nyugat-Németország, Svájc, Belgium és Hollandia területét a frankok népesítették be, az a germán népcsoport, amely számos kis királyságot alkotott, s ezek azonnal benyomultak a Római Birodalom összeomlásával keletkezett hatalmi vákuumba. E kis fejedelemségeket nem uralkodóik egyesítették – őket, a Meroving-dinasztia tagjait rois fainéant-nak, semmittevő királyoknak nevezték –, hanem „háznagyaik”, a majordomusok, a királyi kormányzat végrehajtó vezetői, akik félig miniszterelnökök, félig sógunszerű hadurak voltak.

Herstali Pipin háborúk sorával szilárdította meg hatalmát 680-ra, és amikor 714-ben meghalt, a frank területeket uralma alá hajtotta, és a legtávolabbi, legpogányabb vidékre is elvitte a kereszténységet. Fia, Martell Károly még erősebb kézzel gyakorolta hatalmát; bár Pipin az unokáját kívánta utódjának, Károly, aki törvénytelen gyerekként ki volt zárva az udvarból – mit sem törődött ezzel, és erővel megszerezte a majordomusi „majdnem trónt”. Noha Pipin nem őt választotta örököséül, Károly teljes tiszteletben tartotta apja vízióját: központosítani a frank területek kormányzását, és tovább tágítani országa határait a mai Hollandia, Dánia és Németország földjén. Ehhez állandó hadsereg kellett, valamint nehézlovasság – Európa minden lovagjának elődei – forradalmian új harcmodora. Martell Károly legyőzte a pogány szászokat keleten, és megállította a mórok előrenyomulását: az erős Omajjád-kalifátus Hispánia elfoglalása után a Pireneusokon átkelve akart betörni Frankföldre. A pápa Károlynak magas hivatalt kínált, amit ő elutasított, s ez a gesztus már előre jelezte azt az utat, amelyet unokája majd megtesz

Martell Károly fia, Kis Pipin már nem kívánta leplezni, hogy a legfőbb úrnak tekinti magát: névleges hatalmától is megfosztotta az utolsó Meroving királyt, és maga vette fel „a frankok királya” címet. Kis Pipin 768-ban meghalt, és fia fejére került a korona. Károly – akit majd csak későbbi ófrancia krónikások neveznek el Charles le Magne-nak, vagyis Nagy Károlynak – örökölte elődei hódító lendületét. Az élete java részében háborúzó Károly folytatta Martell Károly küzdelmét a mórok ellen, valamint a szászok leigázását és keresztény hitre térítését, továbbá hadjáratokat indított az észak-itáliai longobardok, a horvátok és a majdani Magyarország területén élő avarok ellen.

 

Portrait of Charlemagne

Nagy Károly portréja, a Roland-énekből a 16. század végéről

A saját személyes lovasságát, a scara gárdát Joyeuse nevű kardjával harcba vezető Károly egyik páncélos lábával a mítoszok, a másikkal a tények földjén áll, de a kettőt szétválasztani nem könnyű. Az út, amely a királyságtól a császárságig vezet, nem a harcos király legendája, hanem az egyház fenyegetettsége felől tekintendő.

II. Leó pápa az előző egyházfő, I. Adorján temetése napján lépett trónra. A sietség oka annak félelme volt, hogy a frank király – akinek Adorján területeit és biztonságát köszönhette – feljogosítva érzi magát beavatkozni az új pápa megválasztásába. Minden óvatossága ellenére Leó gyorsan maga mellé állította Róma leghatalmasabb szövetségesét. Trónra lépését bejelentő leveléhez mellékelte a Szent Péter-bazilika kulcsait és a pápai zászlót. A nem különösebben burkolt üzenet azt fejezi ki: a pápa Nagy Károlyt a Szentszék védelmezőjének tekinti, és ráruházza Róma oltalmazását. Károly nagylelkű volt a viszonzásban: a pápának címzett szerencsekívánatai mellett elküldte az avarok elleni hadjárat hadizsákmányát, de nem feltétel nélkül. Kifejezte óhaját, miszerint ahogy ő a kereszténység hűséges és elszánt védelmezője, úgy a pápa is tartozik imádkozni a frank seregekért, a hódítások sikeréért.

Károly a maga részéről betartotta a burkolt alkut, a pápa pedig egy olyan tisztségbe emelte, amely az 5. század óta betöltetlen volt.

Miközben Leó elmerült a Károllyal folytatott levelezésben, az avar hadizsákmányból pedig műpártoló tevékenységbe fogott, a néhai I. Adorján családja összeesküvést szőtt, hogy kitaszítsák őt a pápai trónról, és helyébe Adorján unokaöccsét, Paschalist ültessék. 799. április 25-én a nagy litániára tartó Leót fegyveresek megtámadták, szemen szúrták, és megpróbálták kivágni a nyelvét. Miután bevonszolták a Szent-Szilveszter kápolnába, újból megkísérelték kivájni a szemét, de végül magára hagyták a vérző, eszméletlen pápát, aki a csodával határos módon sem a szeme világát, sem beszédképességét nem veszítette el. Rómából az északra fekvő Spoletóba menekült, ahonnan a spoletói herceg segítségével eljutott Nagy Károlyhoz a szászországi Paderbornba.

Az, hogy Róma közelében, a közép-itáliai Umbria szívében a frank királynak ennyire lojális segítője akadt, mint a spoletói herceg, jól jelzi a frankok és a római egyház közti hatalmi viszonyok kiegyensúlyozatlanságát, amitől pápasága kezdetén Leó annyira tartott. Bár a longobárdok legyőzése után, 776-ban Károly Rómának adta Umbria területét, fenntartotta magának a jogot a herceg személyének kiválasztására, így a pápai fennhatóság éppoly névleges volt, mint a Meroving királyok hatalma Károly felmenőinek idejében.

 

Sacre de Charlemagne

Nagy Károly koronázása a Grandes Chroniques de France-ból, Jean Fouquet illusztrációja

Persze ebben a pillanatban a Leó élete elleni támadás felülírta benne a politikai beavatkozás okozta fenyegetettséget, és a pápa a király segítségéért könyörgött. Ehhez azonban Károlynak nem volt joga: sem Leó, sem az ellene támadó összeesküvők nem voltak a frank király alattvalói, s nem volt törvény, amely a püspököket bármely világi hatalom alá rendelte volna. Mivel Károly figyelmét továbbra is a szászok kötötték le elsősorban, a pápa ügyét még egy évig hagyta fortyogni, miközben vendégül látta a lábadozó egyházfőt. Végül 800 novemberében tekintélyes létszámú – és kétségkívül látványában is fenyegető – kísérettel Rómába indult. Ott zsinatot hívott össze, és szép türelmesen meghallgatta a Leó elleni vádakat, majd az elűzött pápa mondhatta el szenvedélyes hangú védekezését. Nem meglepő, hogy Károly Leó mellett foglalt állást, és elrendelte az összeesküvők kivégzését. A pápa azonban – talán azért, hogy keresztényi megbocsátással enyhítsen népszerűtlenségén – kérte az ítélet megváltoztatását száműzetésre.

A hálás Leó 800 karácsonyán „a rómaiak császárává” koronázta Nagy Károlyt. Az erről szóló hivatalos feljegyzés szerint úgy kísérték be a bazilikába, mint valami kora középkori meglepetéspartira.

Nagy Károly kortárs életrajzírója, Einhard szerint a ráruházott imperator és augustus címektől „eleinte annyira idegenkedett, hogy kijelentette, hogy nem tette volna aznap a lábát a templomba, ha előre látta volna a pápa szándékát”.

Csaknem bizonyos, hogy a Paderbornban együtt töltött egy év alatt Károly és Leó valamiféle megállapodást kötött. Ha a derék Einhard szavai nyomán magunk elé képzelünk vigyorgó papokat, akik mint születésnapi tortát rejtegetik a hátuk mögött a császári koronát – nos, alighanem messze járunk az igazságtól. A megkoronázása után keletkezett dokumentumok azt mutatják, hogy Károly jobban kedvelte az „Istentől megkoronázott legfenségesebb Augustus, a Római Birodalmat uraló nagy és békességes császár” címet, mint az egyszerűbb és gyakrabban használt, „a rómaiak császára” változatot. Ez bizony nem azt jelzi, hogy Károly idegenkedett volna a szereptől, és az Einhard által sugallt alázatosság éppoly kidolgozott színpadi eszköz volt, mint Leó irgalmassága merénylői iránt.

Mindenesetre Károlynak nem volt kihívója a frank földek fölötti uralomban, birodalmát pedig vitathatatlan katonai fölénnyel tartotta egyben, így a római császári címre nem volt jobban rászorulva, mint Martell Károly a királyi rangra, de a sebezhető pápának védelmül jól jött a hatalmas birodalom, melynek mintegy szíve lehetett az egyház. Csak Róma nosztalgiázott elveszett egykori impériuma fölött, a frankok fél évezreddel később is büszkén emlékeztek a római uralommal szembeni ellenállásukra, és arra, hogy milyen szerepet játszottak a Nyugatrómai Birodalom feldarabolásában és összeomlásában.

Végső soron az a mód, ahogyan Nagy Károly aláírta a nevét, nem befolyásolta annak módját, ahogyan uralkodott. Császárrá koronázásának hatása csak mintegy 150 év múlva vált teljesen nyilvánvalóvá.

 

Prozome Caroli Magni

Nagy Károly (Karolus Magnus, Charlemagne) hermája Aachenben, ahol egy római márványszarkofágban őrzik 94 csont és csontmaradványát

Az első német-római császár (más alakban: a Szent Római Birodalom császára), I. Ottó 962-ben vette fel ezt a címet, és a nagy frank király mintájára alkotta meg uralkodói imázsát, valamint azt az erős, soknemzetiségű államot, amely csaknem 850 éven át maradt fenn.

Nagy Károly uralma a Szent Római Birodalmon keresztül nemcsak Franciaország elsőségét jelölte ki Európa birodalmi, vallási és kulturális szuperhatalmai között, de meghatározta számos osztrák, német és itáliai állam jellegét is.

Károly uralkodói pályáját a frankok királyaként kezdte, és nem pusztán császárként fejezte be, hanem annak az Európának az atyjaként is, amelyet ma ismerünk.

Forrás: Királyok és királynők (54-57. oldal) Kossuth Kiadó 2017 ISSN 2064 8790 ISBN 978-963-09-9133-9 | Képek: Wikiwand)

One comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s