Erdélyt járva – Nagybánya

Festői város a hegyek lábánál

„Nagy-Bánya ószerű épületeivel s góth tornyával, mint egy darab középkor, mit itt felejtett az idő (…) Oh, mennyire szeretem e várost! Már negyedszer vagyok itt, s egyre jobban tetszik. Ezek a vén házak olyan barátságosan köszöntik az érkezőt, mint valami kedélyes öregurak. Azt ohajtom, hogy ott haljak meg, ahol születtem, az alföld rónáin, a Tisza és a Duna között (…) De ha nem az alföldön halok meg, ha hegyek közt kell meghalnom: úgy leginkább ohajtom, hogy itt temessenek el Nagy-Bánya regényes völgyében.”

Nagybánya főtere a Szent István-toronyból

Hiába a modernebb, a fél teret elfoglaló szoborkompozíció, Nagybánya főtere megőrizte máig középkori jellegét.

Hát kellenek szebb sorok ajánlólevélként, mint Petőfi Sándor 1847. május 25-én kelt levelének sorai? Pedig akkor még ő sem tudhatta, hogy pár hónap múltán, erdődi esküvőjüket követően, a tetejében itt fogja tölteni nászéjszakáját, mézesheteik első estéjét! A kocsi kereke ugyanis kitörött alóluk, s így aznap, szeptember 8-án már nem érkezhettek meg Júliával Koltóra, ehelyett a közeli nagyváros főterétől kurjantásnyira lévő Arany Sas fogadóban hajtották álomra fejüket. Minderre emléktábla hívja fel a figyelmet a valahai szálló falán – ahogy kicsivel visszább, a mára megújult, valósággal visszavarázsolt főtér egyik házán meg Hunyadi Jánosra hagyatkoznak. Egész pontosan – felesége után – Erzsébet házként él a helyi köztudatban ez a többszörösen átformált épület, ami a város egyik legrégibb emléke. Szilágyi Erzsébet férjeura különben nem csupán földesura volt a vidéknek, de az ő nevéhez fűződik Nagybánya felvirágoztatása, kereskedelmének és iparának fellendítése is.

Bár ezüst-és aranybányák már a római időkben is voltak a környéken, és pénzverdéje is ismertté tette a II. Géza által idetelepített szászok alapította kisvárost, a XIV. század közepén bekövetkező birtokosváltás megszülte fényes eredményét. Jelzi ezt az ebből a korból fennmaradt Mészáros-bástya, a valahai városfal utolsó darabja – ami mellett állítólag kivégezték 1703-ban Pintye vitézt, a Nagybányát a kurucok kezére játszani próbáló nemes lelkű rablót –, s az úgyszintén Hunyadi Jánosnak tulajdonított Szent István-torony, aminek szentélyrésze egy 1769-es viharban, villámtól sújtva semmisült meg. A megmaradt, magányosan álló, 35 méter magas gótikus torony ma már csak kilátóként szolgál – amolyan kulcsos kilátóként –, ellenben a vele kezdődő park túlvégén találjuk az 1720-ból ránk maradt Szentháromság-templomot, ami a régi fényében tündököl máig. Érdekessége, hogy Kiss Károly személyében a híres nagybányai festőiskola egyik művésze alkotta a főoltára feletti freskót – miként két sarokkal odébb lévő, szecessziós stílusban megépült evangélikus templom is az iskola másik híressége, Iványi-Grünwald Béla oltárképét rejti. Ha már szóba kerültek a festők és templomok, szinte mindegyik innen származó képen feltűnik az akkor még a város szélét jelző református templom piros sipkája, ahonnan ma már nem látni el a – 2000-ben cianidot szállító Zazar folyó túloldalán lévő, a festővendégeknek oly kedves Klastrom-rétig. Merthogy az időközben beépült teljesen, illetve egy megnézésre mindenképp ajánlott falumúzeumnak adta át a helyét. Ellenben a korabeli kompozíciókról ugyancsak ismerős Virág-hegy és Kereszt-hegy megmaradt régi mivoltában, s festeni sem lehetne szebbet náluk. Ha már itt tartunk, érdekessége Nagybányának, hogy az érintetlenül megmaradt óvárostól valamivel odébb egy ultramodern másik városmag épült ki, amit talán jobb is, hogy a finom lelkű festők már nem ismerhettek meg. Maradjunk hát abban, hogy azt messze elkerülve, s a régi városnegyedben több időt töltve, még megismerhetők az innen származó festményemlékek és emlékképek, illetve az ide úton szőtt illúziók.

Forrás: Técsi Zoltán-Illyés Csaba – Erdély legszebb városai és főterei (10—11. oldal,Kárpáti Kincsestár, Pannon-Literatúra Kft. 2020 ISBN 978 963 237 236 5 |képek: Wikiwand