Gustav Klimt osztrák festőművész

Közzétette:

 

 

1862. július 14-én született Gustav Klimt

,,Az igazság tűz, és igazat szólni annyi, mint világítani és égni.”

Klimt a szecesszió egyik legkiemelkedőbb alkotója volt. Bár nevéről leginkább a főként női alakokat ábrázoló képei jutnak eszünkbe (saját bevallása szerint is egyik legkedveltebb témája a női test volt), tájképeket, arcképeket, portrékat és falfestményeket is készített: ez utóbbira példa a Beethoven-fríz, amely a Szecesszió Házának belső falait díszítette annak 1902-es 14. kiállításán.

Így írt róla egyik nővére: „Gustav igazi otthona nem az utolsó, híres műterem volt Hietzing egyik falusias mellékutcájában. Mint minden művész, ő is nagyon igényelte a szeretetet és főleg a gondoskodást. Nem volt társasági ember, inkább magányos alkat, s nővéreire hárult a feladat, hogy a mindennapi terheket levegyék a válláról. Minden este átjött hozzánk, szótlanul elköltötte vacsoráját, és korán ágyba ment. Nekünk természetes volt ez a csendes étkezés-távozás, tudtuk, mennyire szüksége volt – a külvilággal vívott harcok után – a nyugalomra. Ha kipihente magát, olyan hévvel látott neki a munkának, hogy sokszor azt hittük, zsenijének lángjai elevenen elemésztik…”

Gustav Klimt Gustav Klimt: Adele Bloch Bauer Gustav Klimt: Anya gyermekével Gustav Klimt: Malcesine a Garda-tó partján

Gustav Klimt | Adele Bloch Bauer | Anya gyermekével | Malcesine a Garda-tó partján

Mindezen túl is feltűnő, mennyire nem érdekelte Klimtet saját személye. Nem maradt ránk egyetlen önarckép sem, ha leszámítjuk az egy – kisméretű – karikatúrát és azt a néhány rajzot meg festményt, így például A csókot, melyekről esetenként – de mindenképp meggyőzően – kimutatták, hogy önábrázolások. Klimt nyomatékosan hangot adott önmaga iránti közömbösségének: „Rólam nem készült önarckép. Engem nem a saját személyem érdekel megfestendő témaként, inkább más emberek, főleg nőneműek, de még ennél is inkább az egyéb jelenségek… meg vagyok győződve róla, hogy emberként nem vagyok különösebben érdekes.”

Forrás: Fliedl, Gottfried: Gustav Klimt. Vince K., 2004, 167-168.o.

Alkotásainak erőteljes szimbolikájával és dekorativitásával ünnepli az érzéki életkedvet. De éppúgy ábrázolja az emberi létezés sötét oldalát, a halál és az elmúlás fenyegetését. Későbbi munkásságában az „arany korszakot” felváltja a dekoratív expresszionista stílus a színek felé való fordulással.

Az ornamentumok ritmusai különböző irányokba tartanak, egymásba olvadnak és szétválnak. Több sík benyomását keltik, bár teljesen elvész a mélység érzete. Az optikai hatásokból megszületik a mozgás illúziója. Mialatt az ornamentumot belső dinamika élteti, a nő alakja – amely mintha egy olajnyomatból vagy színezett fényképből lenne kivágva – ellaposodik és elhalványul. A Klimt portréin megörökített nővel olyasmi történik, mint a 672. éjszaka meséi hősével, aki az őt körülvevő mintázatok „belső életének” köszönhetően létezik: „Az összegabalyodott ornamentumban meglelte a természet csodáinak elvarázsolt képét: az állatok és állatokká átalakuló virágok, a delfinek, oroszlánok, tulipánok, gyöngyök alakját (…) vadállatok szőrzetének és idegen népek bőrének színét (…) a holdat és a csillagokat, a misztikus gömböt, misztikus gyűrűket és szeráfok szárnyait.”

Forrás: Ewa Kuryluk: A kellemesség apokalipszise: Gustav Klimt

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s