Mándy Iván – Séta

 

 

No, kisöreg, indulás!… Bélus nagyapára néz, elmosolyodik. Az ablaknál áll nagyapa fekete kabátban, fekete keménykalapban. Olyan ünnepélyes és mégis olyan kedves. Hidegfényű, téli nap süt be az ablakon. A gyerek szinte várja, hogy nagyapa vékony, feketeruhás alakja egyszerre csak lebegve fölemelkedjen a fényben. Egyszer álmodott is ilyet nagyapáról. Ó, mennyi mindent álmodik az ember!…

A gyerek lehajtja a fejét. Most egész komoly, szinte öreges az arca. Az álmaira gondol. Ebben a pillanatban szinte nagyapára emlékeztet. Észre sem veszi, mikor a fülére húzzák a bojtos sapkát.

Hideg van, – bólint nagyapa. – Hideg. – Topog, mintha máris fázna. Aztán, ahogy lemennek a lépcsőn, azt mondja: – Megvesszük az autót.

Szinte Gábor: Mándy IvánBélus megáll egy pillanatra. Roppant komolyan néz nagyapára. Igen, ők értik egymást. Anyus más, apus is… Hetekig, hónapokig mondják: megveszem a hollandit, megveszem a várat. – Nagyapa nem beszél annyit, nem, nem… Múltkor, séta közben, látták a szép, kék faautót. Bélus sokáig nézte. Nagyapa akkor semmit se mondott, semmit se ígért…

A játékosboltnál megállnak. Igen még ott van a kirakatban a kék autó. A körbefutó vonat és a vár között.

Nos hát, – mondja nagyapa. Lenyomja a kilincset. Kedves csilingelés hallatszik, ahogy belépnek. Ősz bácsi lép hozzájuk. Mosolyog, mintha már nagyon régen várná őket. Csupa mosoly ez a bácsi. Az arca, a vékony, rózsaszínű keze, a ruhája, a gombjai… Kissé előredűti a fejét, bólint…

Tehát az autó? A kéket, igen. – A kirakathoz lép. Kiemeli az autót. A gyerek valahogy olyan furcsának találja így egyedül, magányosan. Annyira odatartozott a vár és a körbefutó vonat közé. Ha elképzelte, mindig csak úgy látta.

De a kék autó már a földön van. Az ősz bácsi spárgát is fűzött az orrába. Mosolyogva húzza egy kicsit.

Igazán kedves. Igazán…

Nagyapa Bélusra néz.

Az bólint.

Hát akkor, – mondja nagyapa és a tárcája után nyúl. Ez is nagyszerű, amikor nagyapa előveszi a kövér, tekintélyes bukszáját. Egy kékpettyes zsebkendő is előbújik vele, mintha egy pillanatra se tudnának elválni. Nagyapa visszatuszkolja a zsebkendőt. Fizet.

Ne tegyünk egy katonát az autóba? – kérdi a boltos. A gyerekre néz, nagyapára.

Bélus a fejét rázza.

Drága. Akkor már drága.

Nagyapa nevet. Megsimogatja a gyereket. – Te, te vén zsugori!… Ilyen ez – magyarázza a boltosnak. – Már a pólyában is mindig összeszorította a markát. Ez megbecsüli a pénzt. Ez igen.

A boltos is nevet. És már többen állnak Bélus körül. Egy szőke hölgy lehajol, megcsókolja.

Milyen édes!…

A gyerek nem érti. Mit csodálkoznak?! Hát ha még katonát is veszünk, akkor persze hogy drága. Apa is mondta, hogy nem lehet mindent egyszerre megvenni. Határozottan örül, mikor végre kint vannak. Húzza az autót. Közben hátra-hátra néz.

Még megvan, – mosolyog nagyapa.

De azért Bélus megint csak hátranéz. Szája elferdül, megrántja nagyapa karját.

Nézd csak!…

Egy hegyesarcú fiú jön az autó után. Úgy mosolyog Bélusra, mintha már régen ismerné. Nincs sapkája, felsőkabátja sincs. Zöld szvetter virít a kiskabát alól. A homlokába lóg a haja. De kedvesen mosolyog.

Szép autó. – Látszik, hogy szeretné húzni egy kicsit.

Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Ha odaadjuk az autót, talán elfut vele. Bélus nagyapára néz. Az mosolyog. Olyan megnyugtató ez a mosoly.

Hát add oda egy kicsit.

A hegyesarcú a nadrágjába törli a kezét. Szipog. Aztán megfogja a zsineget és lassan, szinte ünnepélyesen húzza az autót. A saroknál megáll. Nagyapára néz, Bélusra, aztán az autóra. – Szép. – Sarkon fordul és elfut.

Bélus maga se tudja miért, de úgy örül. Talán, hogy odaadta egy kicsit az autót, és hogy nem lett semmi baj…

A liget felé mennek.

Az Andrássy út fasorán végig lehet látni a Hősök teréig. Egy kemencehátú anyóka baktat előttük. Szőkehajú kisasszony tűnik fel két kisfiúval. Az egyik kicsit elmarad. A kisasszony hátrafordul, kinyújtja a karját.

Wo bist du denn?…

Megrázza a szőke fürtjeit és nevet.

Bélusnak mindez roppant kedves. Az anyóka, a gyerekek, a kisasszony. És a vidám autótülkölés, a villamoscsilingelés…

Ni, olyan az az autóbusz, mint egy elefánt!…

Nagyapa mosolyogva bólint.

Az ám, mint egy elefánt! No, majd elmondom otthon. Meséltem már, hogy egyszer beszakadt alattam a jég? Mikor a Tiszán korcsolyáztam. Hát tudod, az úgy volt…

A gyerek csak hallgatja. Tisza, korcsolyázás, nagyszerű lehetett!

Apró, gonosz köhögések szakítják meg az elbeszélést. Nagyapa megáll. Száját eltátja. Úgy néz, mintha váratlanul egy roppant kellemetlen ismerőssel találkozott volna.

A Tisza – ismétli makacsul Bélus. – A Tisza…

De nagypapa nem is hallja. Vörös az arca. Az ajka remeg, mintha el akarna szakadni. Két türelmetlen lépés, mintha ott akarna valakit hagyni. Aztán megint megáll. Ujjai lecsúsznak a gyerek kezéről. Egy pad felé néz.

Bélus megfogja nagyapa kezét. Nincs messze a pad, de mégis olyan soká érnek oda. Nagyapa többször megáll. Köhög. Aztán szaggatottan lélegzik. És valahogy, mintha félne lélegzetet venni. És, ahogy néz… Bélus fél ettől a könyörgő tekintettől. Elfordítja a fejét, de aztán megint nagyapára néz. Elérik a padot. Nagyapa leül. De, mintha részletekben ülne le. Előbb a lába, aztán a teste, végül a válla is a pad támlájához csúszik. És már szinte a pad sarkához tartozik.

Bélus hallgat. A véznán fityegő lábát nézi. Mi van nagyapával…? Most nem köhög… csak néz… Rá kéne kiáltani, hogy felébredjen, hogy… – De nem tud szólni. Egyedül van. Nagyon egyedül.

Egy férfi siet el a pad mellett. Nagyapára néz. Bélus szólni szeretne, hogy segítsen, csináljon valamit… De az már eltűnt. És, hogy siet mindenki!… Senki se áll meg. Valaki nevet. Hogy lehet nevetni, amikor…?! Ez még jobban megijeszti Bélust, mint nagyapa. Az utca zajai is olyan közömbösek, elutasítóak.

Nagyapa úgy szuszog, mintha aludna. Nyel egyet. Bélus felé fordítja a fejét. Lassan, mintha rugóra járna. – Nna… – azt mondja – nna… – Még mindig olyan idegen a tekintete. Tétován mozognak az ujjai. Megérintik Bélus kezét. Fehér bajusza csüggedten lekókad. Az egyik hosszú szálon egy pici nyál remeg. És ez valahogy olyan vigasztalan. Aztán egyszerre csak föláll. Mosolyog. De ez a mosoly még fáradtabbá, öregebbé teszi az arcát.

Bélus is föláll. Ránt egyet a kék autón és megfogja nagyapa kezét.

Szótlanul mennek hazafelé.

Bélus olykor nagyapára néz. Mikor kezdődik megint az a…? Nem, hát egyelőre nincs semmi baj. De a gyerek már nem bízik. Nagyapa fáradt mosolyában sem hisz. És milyen gyönge nagyapa keze…!

A kocsiútnál megállnak. Hosszú sor autó robog el előttük. Bélus nagyapára néz.

Várjunk.

Nagyapa feje a mellére bukik. Vár. Aztán, mikor Bélus megszorítja a kezét, elindul.

Ó, a gyerek jól tudja, hogy minden lépésre vigyázni kell!… Szerencsére ismeri az utat hazafelé. Már itt a patika, a trafik… Még egy sarok és aztán…

Lebovicsné jön, a szomszédjuk. Mosolyogva kérdi:

Vége a sétának?…

A gyerek nem felel. Nagyapának reszket az ajka. Motyog valamit.

Ahogy elérik a kaput, nagyapa Bélusra néz. Hálás a tekintete. És ez olyan, de olyan szomorú…

A gyereknek elszorul a torka, de nem sír. Ránt egyet a kék autón és csak annyit mond, kicsit fáradtan, öregesen:

Itthon vagyunk.

1944

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia – Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest 2011

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s