Karinthy Frigyes – Az utcaseprő

Mottó: Sepertem eleget

Seperjen már más is.

Bécs városa házi kezelésbe vette az utcaseprést, olvasom, mire elbocsátotta három öregedő utcaseprőjét. Mind a három utcaseprő öngyilkosságot követett el. Jöttek az új utcaseprők, és sepertek. Az egyik seprés közben a hulladékpapírok közt talált egy levelet: az egyik öngyilkos utcaseprő utolsó levele volt. Meghatottan és fennhangon elolvasta, amint alább következik:

Ma utoljára seprek, utoljára. Legyen ez a nap életem eltűnő emlékeinek szentelve: mire e levelet elolvasod, ó ifjú és erős seprő, ki jobban sepersz nálam, én már nem leszek az élők között. Nem tudom elviselni a gyalázatot, önként keresem a halált, amely megváltást jelent számomra.

Ármány és gonoszság okozták bukásomat, ó ifjú, és én megadom magam. Nagyszerű pályát sepertem végig, és utolsó perceimben vigasztal az eltűnt dicsőség kései ragyogása.

Úgyszólván a homályból buktam fel hirtelen a nyilvánosság színpadára. Apám és anyám egészen egyszerű emberek voltak, kénytelenek voltak iskolába járatni. Elvégeztem az egyetemet, és tanári oklevelet kaptam. Tíz évig sanyarú csillagok borongtak életem fölött, ekkor váratlanul ért a szerencse. Utcaseprői állást hirdettek a városnál, jelentkeztem, és – kineveztek. Harminc jelentkező közül csak engem neveztek ki – fellépésem szuggesztív erejében keresem e rejtély okát, mert diplomám, amit ez alkalomból felmutattam, nagyon keveset jelentett szemükben, s kvalifikációnak vajmi csekély volt: különben a jelentkezők közt három ügyvéd és négy orvos is szerepelt, akiket visszavetettek.

És elkezdődött pályafutásom, a siker mámora állandóvá lett, és napról napra követett. Délután ötkor megjelentem az utcán, és sepertem tízig, tízkor jelentkeztem az irodában, ahol napról napra átnyújtották nekem a három koronát. Az anyagi fellendülést erkölcsi és művészi elismerés okolta meg: művészetem összeforrt egyéniségemmel, és vérembe ment át. Éreztem, hogy tökéletes vagyok a magam nemében, nem hiszem, hogy volt még ebben az országban valaki, aki a seprés művészetének árnyalatait oly mélyen ismerte volna, mint én. A siker nem maradt el: csakhamar a főútra kerültem, és a legbonyolultabb feladatok megoldásával bízott meg a magas kormány. Seprőfelügyelővé neveztek ki: tizenöt éven át nekem kellett ellenőriznem, hogy az utca szélére sepert szemetet rendesen beszállítják-e a szemétládába. Pályafutásom ezen fénykorára még sokan emlékeznek: nagyrabecsült barátom, Grün Alajos, aki abban az időben a Merkerstrasse sarkán közhordári hivatalt és jelleget viselt, elmondhatja, hogyan éltem én akkor: asztalomról, hol a környék legkiválóbb államközegei jelentek meg, sohasem hiányzott a húsleves, de néha söröspalackok durrogása verte fel a csöndet. Egészen külön, csak a saját használatomra rendelt, valódi fából készült ágyat béreltem egy vadregényes, ősi hónaposszoba közepén, közvetlen a kályha mellett, kalapjaimról, cipőimről legendákat beszélt a fiatal, törekvő utcaseprő-nemzedék, mely szédülve nézte szárnyalásomat, volt cipőm, amiért nyolc koronát is elfecséreltem.

Czigány Dezső: Utcaseprő

Talán éppen pazarló-szenvedélyem okozta bukásomat. De irigyeim is voltak: a fiatalok nem nézhették büntetlenül ezt a pályafutást. Esténként, mikor sikerem lázában elfáradva, kimerülten jártam ágyamra, ők kilopóztak az utcára, és hulladékokat dobáltak el azon a helyen, ahol én egy félóra előtt még sepertem. Voltak aztán, tudom, hogy voltak, bár bizonyítani nincs módomban, voltak fondor besúgók, akik a kormánynál áskálódtak ellenem, hivatkozva a hulladékokra, hogy felelősségteljes állásomban megrendítsenek. A kormányt különben is mindenütt támadták: a háborúk miatt a pénzügyminiszter helyzete kényessé vált, és kellett valaki, akit bűnbakul állítsanak oda, valaki, akinek bukása megkönnyítse az ő helyzetüket. Évek óta sejtettem, hogy ez én leszek: nagyon megnőttem már nekik, féltek tőlem. De nem mertek nyíltan fellépni ellenem; először csak leküldtek a körútról és mellékutcába rendeltek. Berchtold szerencsétlen külpolitikája azonban elvégezte a többit: úgy látszik, az udvarnál is kegyvesztetté váltam. Tegnap végre megkaptam az értesítést: húszéves közpálya után felmentettek.

Tudom: volna még mód rá, hogy éljek. A csatornaépítés részéről is kaptam ajánlatokat: de nekem elég volt. Kicsavarták kezemből a seprőt, és a fejét felfelé fordították – magamhoz szorítom, mint katona a zászlaját, és meghalok. De akik utánam jöttök, gondoljatok sorsomra, s a Rémület szorítsa össze szíveteket. Megváltoztak az idők, kizökkent a korszellem, az Apokalipszis közel van, ha ez megtörténhetett – én nem várom be az összeomlást. Az üstökös közel van, hogy csóvájával elsöpörje e bűnös és korhadt Földet, félresöpörje az útból, mint egy darab narancshéjat, a fene egye meg, a narancshéj mindig beleakad a seprőbe, nem lehet kipiszkálni, hogy némely ember olyan, mint az állat, csak eldobálja a kövezeten. Fiatal seprők, akik utánam jöttök, hallgassátok meg egy halni térő tanácsát: a héjat be kell seperni a vágányba, ez a legjobb, a papírt, ha nem jön a seprővel, hagyni kell, biztosan odaragadt, de a cseresznyemagtól óvakodjatok, elrontja a cirokseprűt. Isten veletek: a többi néma csönd.