Sík Sándor

 

 

A XVIII. század magyar irodalmában a magyar írók, a magyar költők, magyar tudósok jelentékeny része pap. Ez természetes is, hiszen a feudális viszonyok között rendszerint a pap az iskolázott, a művelt ember. Nem nemesi származású ifjúnak akkor úgyszólván nincs is más lehetősége, ha tanulni akar, mint hogy egyházi pályára lép. A polgárosodó majd polgárosodott XIX. században már jelzőként tesszük egyesek nevéhez, hogy “papköltő”. A mi századunkban pedig már a legtöbb esetben egyenlőségi jelet érzünk a papköltő és a kifejezetten vallásos költő közt. Sőt, ha történetesen világi írástudó szellemi alapállása a vallásosság, akkor ezeket is már-már papoknak, illetve papok eszmetársának mondja a modern olvasó és kritika, hozzátéve nevükhöz, hogy “katolikus költő”, vagy ha más hitvallású, úgy ennek a felekezetnek a nevével jellemezzük költészetét. Ez némileg ugyan indokolt, de tévedést okozó általánosítás veszélyét is jelenti. Hiszen egy vallásos hit vállalása önmagában nem jelent sem társadalmi magatartást, sem irodalmi stílusirányt. A katolikus papköltő lehet politikailag haladó, és lehet reakciós, lehet formákat őrző klasszicizáló, és lehet újakkal kísérletező avantgardista; lehet világtól elforduló misztikus, és lehet humanista közéleti ember, akinek vallásossága csupán színezi politikai magatartását. Egy francia neokatolikus író egy ízben kijelentette: “Bennünket csak túlvilági perspektíváink választanak el a kommunistáktól”. Ugyanakkor az egyházi írók és költők más része dühödt ellensége volt a szociális haladásnak. – A mi XX. századbeli katolikus költészetünkben is számos árnyalat található a leghaladóbb törekvésekkel egyirányú, sőt azokkal szövetséges vallásos töltésű humanizmustól az ellenforradalmi uszítástól se visszarettenő, olykor éppen annak eszmei tartalmat adni kívánó embertelenségig. Haladó költészetünk története tehát ugyanúgy nem lehet teljes, ha nem látjuk a vele szövetséges vallásos megnyilvánulásokat, mint ahogy reakciónk történetét sem mondhatjuk el az ettől elválaszthatatlan klerikális reakció nélkül. Sík Sándor pedig egyszerre volt hitétől áthatott katolikus pap, később egyházának főpapja, bátran harcos humanista költő és tudós, korábban a “szegedi fiatalok” (Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma), köztük Radnóti Miklós hatásos támogatója, majd a felszabadulás után az Országos Köznevelési Tanács elnöke, 1948-ban a legelső Kossuth-díjasok egyike, egész életművében az emberséges eszmék magas formai színvonalú megszólaltatója. Sem emberi egyéniségében, sem költészetében soha egy pillanatra sem került ellentétbe a tántoríthatatlan haladó ember és a rendíthetetlen vallásos ember. Nyelvgazdagsága és formakultúrája pedig semmivel sem maradt a Nyugat formaművészei mögött.

Sík Sándor

Sík Sándor (Budapest, 1889. január 20. – Budapest, 1963. szeptember 28.)

Apja a múlt századvég idején nagy tekintélyű budapesti ügyvéd, neves jogtudós, ellenzéki, vagyis Kossuth eszméit híven őrző közéleti férfi; az otthon kifejezetten vallásos szellemű. Az apa korai halála után nemcsak a legidősebb fiú megy papnak, hanem az egyik leány is apáca lesz. (Teológusnak indul az a másik fiú is, Sík Endre, aki azután mégis az apai példára jogászdoktor lesz, majd a hadifogságban kommunista, idővel Afrika történelmének világhíres tudósa, a felszabadulás után az immár szocialista haza diplomatája, egy ideig külügyminisztere: ugyanolyan szilárd hívője, vallója és hirdetője a marxizmus-leninizmusnak, mint bátyja Krisztus igéinek. A két rendíthetetlen hitű fivér sem egymástól távol, sem újra találkozva soha semmiféle ellentétbe nem kerül egymással: egymást szerető testvérek, mindketten a humánumot szolgálják, ki-ki a maga világnézete szerint.)

Sík Sándor költői tehetsége már iskolás éveiben bontakozik. Fiatal piarista paptanár korában már elismert költő és a középkori latin himnuszok művészi, forma- és tartalomhű fordítója. Himnuszfordításai művészi színvonalban nem állnak Babits himnuszfordításai mögött. A Nyugattól azonban távol tartja, hogy idegenkedik az élő Adytól és vele együtt a különböző modern költői törekvésektől. Egyelőre még a múlt századtól örökölt formákban találja a kifejezésmód eszményét. Konzervatív költőnek számít, maga is annak tudja magát. Lírai versek mellett középkori formájú vallásos drámai költeményeket is ír. A háborút, a forradalmakat és az ellenforradalmat tanító szerzetesként távol a közélettől éli át, de olyan lelki válságokkal, amelyek 1919 végére gyökeresen megváltoztatják irodalomszemléletét is, morális magatartását is. Felismeri a nemrég halott Adyban a kor nagy költőjét, költészetére még az európai és hazai avantgardista törekvések is hatni kezdenek. A hagyományos formák biztonságos kezelője hatásos, jól ritmizált szabad verseket kezd írni. Az ellenforradalom embertelensége pedig felébreszti humanista együttérzését minden üldözöttel. A trianoni béke utáni általános nacionalista fellángolás őt sem hagyja érintetlenül, de ez akkor még a Nyugat költőit is elragadja (s ez nem is csodálatos: a trianoni béke, a többi ún. “Párizs környéki békék”-kel együtt a győztes nyugati imperializmusnak olyan elvakult történelmi ostobasága volt, amely magában hordozta a német fasizmus kibontakozását és a második világháború minden elkövetkező borzalmát). Az ellenforradalomtól azonban elhatárolja magát. Egyelőre még rendje budapesti gimnáziumában tanít. Kitűnő pedagógus, költőhíre mellett növekszik irodalomtudósi tekintélye is. A régi irodalomnak ugyanolyan jó szakembere, mint a legmodernebbnek. Költészetében pedig megtalálja a hagyomány és a modernség összhangját. Vallásos lírája nem elzárkózás a hit emberfelettiségében, hanem a keresztényi szeretetre felépített részvevő emberszeretet. A Nyugat költői – elsősorban Tóth Árpád és Karinthy, majd nemsokára Illyés – bár fenntartásokkal élnek dogma szerinti katolicizmusával szemben, és versbravúrjait nemegyszer öncélú művészi erőmutatványnak mondják – elismerik kiváló tehetségét, előkelő költői helyét az élő irodalomban.

1930-ban pedig az újkori magyar irodalom egyetemi tanárának nevezik ki Szegedre. Költői és tudósi életútjának ez a fénykora. Nagy műveltségével életre szóló útravalót ad tanítványainak, köztük Radnóti Miklósnak és a “szegedi fiatalok” egész körének. De ő sem zárkózik el attól, hogy tanuljon tanítványaitól. A haladó fiatalok érlelik kritikai szellemét. Eddig is kiváló esszéíró volt. Gárdonyi, Ady, Prohászka című, 1929-ben megjelent tanulmányhármasa igen nagy hatással volt az akkori egész haladó magyar ifjúságra, noha kétségtelen, hogy a vallási problémákkal vívódó Gárdonyit tényleges értékénél magasabbra helyezi, az ellenforradalmár Prohászka püspök szociális demagógiáját pedig elhiszi, és ezért merőben tévesen ítéli meg, de mégis: először ad magas színvonalú elemzést Gárdonyiról, és ami ennél sokkal fontosabb, előkészíti Ady igazi nagyságának általános elismertetését. Egyetemi tanársága idején azután számos műve közt alapos és árnyalt elemzését adja Zrínyi életművének, majd Pázmány emberi és írói egyéniségének. És lassú munkával megírja elméleti főművét, a háromkötetes Esztétikát. Ezt a dúsgazdag anyagú szakművet máig sem nélkülözheti, aki a művészetek elméletével vagy akár csak irodalomtörténettel akar foglalkozni. Sík Sándorral lehet vitatkozni, de világosan közölt adattömegét nem lehet megkerülni. És ha válogatott verseit a közelmúltban végre újra kiadtuk – ami nagyon is indokolt volt -, még fontosabb lenne az egész irodalmi műveltség számára esztétikájának újrakiadása.

A második világháború idején már világos volt előtte, hogy az eljövendőhöz, a véráradat után megvalósuló új Magyarországhoz, tanítványai Magyarországához tartozik. És tanítványai is természetesnek tartották, hogy Sík Sándor a felszabadult országban is mesterük maradjon. Az új pedagógia szervezésének egyik vezetője lett. Egy ideig esztétikát tanított az újjászervezett Színművészeti Főiskolán is. Példaképe lett annak a magatartásnak, hogyan lehet egy kivételes műveltségű és tehetségű ember egyszerre vallásos költő, nemzetközi hírű egyházi szónok és az őt körülvevő valóság problémái iránt fogékony közéleti személyiség. Kossuth-díjával egy időben lett piarista rendjének magyarországi tartományfőnöke. Ezt a magas egyházi tisztet töltötte be haláláig.

Kevesebb szó esik róla, mint kellene, hiszen miközben maga is jó költő, vallásos költő és igen jelentékeny irodalomtudós, a nála is jelentékenyebbeknek, nem utolsósorban Radnóti Miklósnak az egyik legfontosabb ösztönzője is volt.

Forrás: Hegedűs Géza: A magyar Irodalom arcképcsarnoka (Megyar Elektronikus Könyvtár)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s