Közzétette:
Sík Sándor (1889-1963) piarista, tartományfőnök, egyetemi tanár, költő, műfordító így emlékezik a költőóriással való találkozásukra:
Életében egyszer találkoztam József Attilával. Akadémiai székfoglalómban megpróbáltam megrajzolni emberi és írói egyéniségének azt az oldalát, amely a legrokonabb volt. A következő apróságok feljegyzését az teszi jogosulttá, hogy egy nagy alkotó írói sorsának képéhez minden kis adat hozzátartozik, amely kortársaihoz való viszonyát jellemzi.
Személyesen a Baumgarten-díjjal kapcsolatban találkoztunk. Abban az évben [1935], szokásom ellenére, én is részt vettem a díjkiosztás utáni vacsorán. Az asztalnál egymás mellé kerültünk József Attilával. A társalgás nehezen indult, de csakhamar összemelegedtünk. Versekről volt szó, mindkettőnk szerelme tárgyáról, és elég gyorsan kiderült, hogy irodalmi felfogásunk sokban rokon. A vacsora végén együtt indultunk hazafelé a dunaparti szállóból, és József Attila hazakísért. Mikor a közeli piarista rendház elé értünk, annyira benne voltunk a beszélgetésben, hogy nem tudtuk abbahagyni. Nem váltunk el, hanem megkerültük a Duna-part felé a rendház és gimnázium nagy tömbjét. Mikor újra a kapu elé jutottunk, megismétlődött az előbbi jelenet, és nevetve indultunk neki a második körútnak. Így kerimbózsáltunk a ház körül számolatlan körökben, messze túl az éjfélen.
József Attila (Budapest, Ferencváros, 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.) Baumgarten- és posztumusz Kossuth-díjas magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja.
Miről beszélgettünk? Természetesen versekről. József Attila hosszan fejtegette azt a kedves eszméjét, hogy a verseket úgy kellene nyomtatni, mint a zeneműveket: mint ahogy azok fölé odaírják az előadásra szóló utasításokat (andante, adagio stb.), a versek elé is oda kellene írni, hogy milyen versformában vannak írva, és hogy milyen tempóban kell szavalni őket. Lassan kiderült, hogy egész elmélete van a magyar ritmusról, mégpedig nagyon eredeti, és tudományos szempontból is egészen komoly.
Közben előkerültek keserű szegedi emlékei és „eltanácsolásának” története, melyek részleteit csak ekkor, tőle hallottam (mikor az eset megtörtént, én még nem voltam Szegeden). Hirtelen egy gondolatom támadt, és megkérdeztem tőle, nem volna-e kedve a most fejtegetett ritmikai elméletet részletesen kidolgozni, és disszertációként nyújtani be hozzám, a szegedi egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékére. Nagy örömömre szolgálna, ha annak alapján doktorrá avathatnánk, és így a szegedi egyetem mintegy jóvátehetné azt a fájdalmat, amelyet okozott neki. Tetszett neki a gondolat, és mindjárt megegyeztünk a két melléktárgyban is, amely a doktori szigorlaton szerepel; francia irodalomra és neveléstanra gondoltunk, mint amelyeknek akkori professzorai biztosan segítségemre lesznek a szigorlat keresztülvitelében. A gondolat láthatóan felkeltette becsvágyát, és avval váltunk el, hogy hamarosan nekifog a munkának.
Többé nem találkoztunk.
Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Lelkipásztori Intézete (eli.dnyem.hu)
Lighthouse 