Japánt, melyet a Jamato-császárok a 3. században egyesítettek, Koreából és Kínából érték kulturális hatások, ugyanakkor megőrizte saját hagyományait is. Ezeknek a kölcsönhatásából sajátos művészettel, politikával és vallással rendelkező civilizáció született.

A buddhizmus Japánba érkezésétől – azaz a 6. század közepétől, amikor a koreai Pekcse állam királya egy Buddha-képet küldött oda – számítjuk mintegy másfél száz éven át az Aszuka-korszakot, amikor Japán megnyitotta kapuit a kelet-ázsiai szárazföldről érkező hatások előtt.

A császári hatalom lényegében formálissá vált a Szuiko császárnő (ur. 592-628) helyett kormányzó Sótoku herceg idején, aki mellesleg neves buddhista tudós is volt, és kiadta a „17 törvénycikk” néven emlegetett erkölcsi kódexet, mely a kormányzás alapelveit fekteti le kínai, jelesül konfuciánus mintára; ezt kodifikálta 703-ban az úgynevezett Taihó-törvény, amely kínai mintára minisztériumokat szervezett, továbbá adóengedményeket tett a nemeseknek, ami később fokozatosan aláásta a császári hatalmat. Az Aszuka-, majd Heian-korszakban (794-1185) erősen érvényesült a buddhista hatás, különösen a szobrászatban és templom-építészetben (melynek kiemelkedő példája a narai Tódaidzsi). Felvirágzott a tájképfestészet, s első lépéseit tette meg a japán irodalom, melynek 11. századi mesterműve a Gendzsi szerelmei.

A Nara-korban, Sómu császár uralma alatt építették a Tódaidzsi templomot, benne a Dainicsi Buddha 15 méter magas aranyozott, lótuszszirmon ülő bronzszobrával, a Daibucu-val.

A Tódaidzsi Nagycsarnoka, amelyben a 15 m-es ülő Buddha-szobor található.

És jönnek a szamurájok

A 7. században a tényleges hatalom egy sor befolyásos nemzetség: előbb a Fudzsivarák, majd a Tairák és a Minamotók kezében volt. A helyi kiskirályok a központi hatalomtól függetlenül uralkodtak. Ez véres polgárháborúba torkollt, amelyből 1185-ben Minamoto no Joritomo került ki győztesen. Hét évvel később ő lett Japán első sógunja, azaz katonai kormányzója, az 1333-ig tartó kamakurai sógunátus alapítója. Japánban ekkor új, militarizált társadalom jött létre. A katonáskodó nemesek, a szamurájok a helyi földesurak, a sugók (később daimjók) szolgálatában álltak, akik a 14. századra már a sógunátus kezéből is kiragadták a hatalmat. Ezzel párhuzamosan új erőre kapott Japán ősi vallása, a sintoizmus, mivel a szamurájok ellenálltak a külföldi hatásoknak.

A Sintoizmus

Japán ősi vallása a természeti tárgyakban: hegyekben (képünkön a Fudzsi), fákban, vízesésekben lakó szellemek, a kamik tiszteletén alapul. A 7. században a sintó háttérbe szorult a buddhizmus mellett, de a későbbi császárok visszatértek hozzá, és a sógunátusok idején ismét a legnépszerűbb vallás volt.

Forrás: Az emberiség története (169. oldal) Corvina Kiadó 2015 ISBN 978 963 13 6315 9