Csáth Géza – Haydn

Közzétette:

 

 

Haydn muzsikáját gyerekkoromban nem értettem és nem szerettem. Beethovenért, Chopinért, Griegért rajongani tudtam, de bosszankodtam Haydn egyszerűségén, igénytelenségén. Nem találtam meg benne azt a narkotikus hatást, amelyet akkor mindenütt kerestem és kívántam a zenében. Azt a szuggesztív erőt, amellyel például Beethoven el tudott ragadni a Sonata Appassionatájában.

Meglehetősen soká tart, míg az ember eljut odáig, hogy a muzsikában az erőt nem a hang erejében, a fortékban, az apparátus nagyságában keresi, hanem valahol egész másutt.

Apám nyilván jól tudta ezt, mert nem is igyekezett megmagyarázni nekem Haydnt, akinek szonátáit gyakorta játszotta. Ilyenkor – ha a fekete kötésű, aranynyomású Haydn-kötetet nyitotta föl – kisomfordáltam a szobából. Valósággal ellenszenveztem Haydnnal. Éppen így haragudtam Bodrogi bácsira, zongoratanítómra, aki szemüveges, dülledt, rövidlátó szemeivel mint holmi imakönyveket nézegette a kottás polcunkról leszedett Haydn-köteteket.

– Nagyképűség! – mondtam magamban.

S ez így is volt rendjén. Egy kisfiúnak, aki a XIX. század utolsó évtizedeiben született, gyermekkorában semmi köze se lehet Haydnhoz, Mozarthoz, Bachhoz. Ellenben rajongtam a Lohengrin előjátékért, a Chopin G-moll balladájáért, a Grieg Peer Gynt szvitjéért. A diatonikus skála, amelyből Haydnnak, Mozartnak metodikája táplálkozik, túlságosan iskolásnak, közönségesnek, zongoragyakorlatszerűnek tetszett. És azt gondoltam, hogy ezek a szonáták mind egyformák, nincs közöttük különbség.

Már rég hosszú nadrágot hordtam, amikor kezembe került Tóth Béla anekdotagyűjteménye; azok Joseph Haydn composerközött néhány Haydn-anekdota. Ugyanekkor láttam először Haydnnak egy arcképét, amelyről nem valami közömbös, hideg, parókás német bácsi tekintett felém, (jaj! – minden muzsikus hasonlít Bodrogi bácsihoz!), hanem egy ember. Egy idegen világból való ember – hiszen száz évvel előttem élt -, de pompás és nagyszerű arc. Finom, vékony orr, nagy, rajzos szemek, finoman ívelt szemöldök és kicsiny, nőies, affektáltan mosolygó száj – bársonyruha és csipkék. Most már érdekelt Haydn, az ember. És néhány nap múlva megértettem a művészetét is.

A városban valami jótékony célú hangversenyt csináltak, és erre az alkalomra hoztak valahonnan egy karmestert, aki rendbe szedte a kicsiny, szétzüllött templomi zenekart – csupa részeges, rongyos, öreg cseh -, és betanította Haydn egyik szimfóniáját.

A próbára elvitt az apám. A vén züllött trombitások csillogó szemekkel vártak a jelre, a hegedűsök buzgón gyantáztak, a nagybőgős gőgösen hangolt – mintegy dicsekedve, hogy a nagybőgőt hangolni is lehet -, az oboás buzgón, erőszakosan fújta az á-t, mintha azt mondta volna: no de most az egyszer megmutatjuk, mit tudunk.

És amikor ez a harminc szegény, piszkos muzsikus rázendített az első akkordra, megjelent számomra a templom kórusán Haydn, a művész. Megértettem, mit jelent ez a művészet ezeknek a szegény cseheknek, és ugyanabban a pillanatban már nekem is azt jelentette. Nagyszerűnek és elragadónak találtam a melódiákat, mert rájöttem, hogy naivságuk és egyszerűségük egy elfinomult, a hangok világába végképp elmélyedt embernek csiszoló munkáját jelenti és az átmeneti skálaszerű dallamok egyhangú domináns és tonika harmóniái nem valami sablont jelentenek, hanem egy felsőbb megalkuvást az eszközökkel, a divattal, a hallgatósággal, a korral, a lehetőségekkel.

Abban a korban voltam, amikor az ember kezdi a művészetet kevesebbre becsülni, mint ahogy eddig szent borzalommal bámulta, és Haydnnal néhány nap alatt a legjobb barátok lettünk. Bámultam őt és szerettem a melódiáit, éppúgy, mint az előkelőségét, a szép arcát és a bársonyruháját.

Nem tudom, hol olvastam, hogy Haydn a muzsika Dickense. Ez a mondás pontosan rámutat Haydnra. De rámutat még egy körülményre. A humor nem gyereknek való csemege. Haydn muzsikájában egy régi korszak külsőségei és egy minden korra nézve azonos férfikedély szeretetreméltó tulajdonságai jelennek meg. Egy gyengéd, mély, fölényes kedély, ez a poézisének bázisa. Míg erre rá nem akadunk, addig a hangok nagyon is keveset jelentenek számunkra!

Ezért sohase csodálkozom, ha valaki nem szereti a klasszikus zenét. Egy olyan kiváló férfiú személyes ismeretsége, mint pl. Haydné, nem adatik ingyen.

1909

Forrás: Csáth Géza – Ismeretlen házban II. kötet (Kritikák, tanulmányok, cikkek (mek.oszk.hu)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s