Ferenc Erkel is a Hungarian composer and conductor

Csáth Géza – Erkel Ferenc

Közzétette:

 

 

I.

Holnap lesz a századik évfordulója Erkel Ferenc születése napjának. Ez a távolság, amelyet az időben való előreutaztunkban most elérünk, alkalmat és ürügyet ad, hogy visszanézzünk érdekes alakjára.

Ferenc Erkel Hungarian composer, conductor,Apáink esküdtek reá, és vallották, hogy megcsinálta a magyar műzenét. Ma már tudjuk, még inkább: világosan és biztosan érezzük, hogy: nem. Neki éppoly kevéssé sikerült, mint Mosonyinak, Dopplernek – kortársainak -, akik szintén tanult komponisták voltak, és szintén ez után a cél után törtettek. De Erkel komolyabb és súlyosabb talentum volt. Munkáinak abszolút becse sokkal nagyobb.

Hunyadi Lászlójának nyitányát mindenki ismeri. Talán épp annyira benn van a köztudatban, mint a Cavalleria rusticana intermezzója. És valóban ez a nyitány invenciózus, eredeti zene. Kitűnően illusztrálja Erkel egész egyéniségét, komponálási módját, zenei gondolkodását. Tagadhatatlan, hogy történelmi levegő van benne. Erkel olyanféleképp érezte a mi múltunkat, mint Katona József. Valami szent borzalommal tekintett vissza az ősökre, akiknek harcai és irigykedései, cselei és szerelmei gigászi méretekben jelentek meg előtte. Meglátásából azonban hiányzik az a nyers, félelmes és grandiózus zamat, amelyet Wagner talált meg először, amikor a német mitológia mesevilágát illusztrálta. Erkel történelme parádés, cifra, aranytól ragyogó, de a szenvedély kontrasztjai a régi olasz operastílus apró dalformáiban – amelyeket használ – lecsiszolódnak, lehűlnek.


II.

Emlékezzünk csak, milyen nagyszerű és nyomasztó a Hunyadi László-ouverture kezdete. Minden benne rejlik ezekben a frázisokban. A trombita panaszos hangja, az ismert rövid, érdekes és tragikus motívummal. Utána a vonósok sejtelmes, csendes pizzicatói, amelyek mintegy felelnek a kérdésre, és tudtunkra adják, hogy gyász, halál és vérpad lesz a “cselszövény” vége és semmi jó. A mai tüzünkkel és a mai fantáziánkkal azt kívánnók, hogy ebből az egyetlen gondolatból fejlesszen ki a zeneszerző egy hosszú drámai előjátékot, és mindazt, ami ezek után következik, hagyja el. Erkel azonban nem mert merni, bár volt fantáziája, tehát: joga is a meréshez. Kikerekítette szépen hát az ouverture-t színesen, melléktémával, zárótémával, közben elhelyezte a “meghalt a cselszövő” kezdetű dalt ékesen hangszerelve, hogy a sok sötét, komor melódia közé a változatosság okáért egy világos, örömteli hangulatot iktasson. Maga az ouverture, mondom, így is szép. Sok nagy és szilárd hangcsoport, biztos kézzel felrakva, hangzásban kitűnő és erőteljes. (Az akkori hangszerelési tudomány szerint: nagyon színes és ötletes volt ez az instrumentáció.) A zene entellektüeljei azonban az orrukat fintorgatják erre a muzsikára. Van valami igazság abban az állításban, amit egy úr hangoztatott, hogy katonakarmesterek és zenekari őrmesterek hangszerelnek így. Igen, de ennek nem Erkel az oka, mert hiszen azt meg nem tilthatta, hogy utánozzák műfogásait.

Erkel a színpad számára dolgozott. Nem volt túlságosan skrupulózus, de rendkívüli potenciájával mindenkor imponál. Volt ötlete, amennyi csak kellett, és ha nem is voltak mind túl előkelőek, a kivitelben éreznünk kell az alkotó szemének szuverén tisztánlátását. Tudta mindig, hogy mit csinál, és hogy mit akar csinálni.

A negyvenes évek művészi viszonyaihoz képest, munkái európai színvonalon állottak. Ott állanak ma is. De míg nagyapáink Erkelben a magyar zene Messiását üdvözölték, addig mi bátran bevallhatjuk, hogy nem volt az. Magyar motívumokat, magyar melódiainstrukciókat és ritmusmintákat használt, de az észjárásban, a zenei szerkesztésben nem tudta hangsúlyozni a magyarságot. Épp azért, mert hangsúlyozni akarta. Operái visszatükrözik a negyvenes évek Budapestjét és Magyarországját, amikor az emberek magyar ruhában jártak és beszédjük hemzsegett a germanizmusoktól és a német szóktól.

A mi nagy síkságaink hangulatait, visszhangos óriási vonalait a Bánk bán Tisza-parti jelenetében nem érzem.


III.

A Wagnerek és Berliozok universal-zsenialitása hiányzott belőle, de mint karmester – így állítják – a legnagyobbak közé tartozott. Annak kellett lennie, mert dirigensiskolában sohase tanult, túlnyomóan autodidakta volt és mégis elsőrangút produkált.

A gyerekkor és kamaszkor esztendői után – mely idő alatt mint zongoraművész keltett nagy feltűnést szerte az országban a műpártoló társaságokban – hamarosan rátalált az igazi terrénumára, a karmesteri dobogóra. A kolozsvári filharmóniai társaság választotta meg karnagyának. Itt tanulta meg praktikusan a hangszerelés titkait és ezer apró csínját-bínját. Brassai Sámuel, a nagy polihisztor volt az egyetlen műértő kritikusa és útmutatója.

1837-ben – kétévi karmesterkedés után a pesti német színháznál – került a Nemzeti Színházhoz, későbbi nagy munkálkodásának színhelyére. Itt lett azzá az Erkellé, aminek ismerjük. A közönség érdeklődése, szeretete vitte, inspirálta. Egymás után írta meg librettistájával, Egressy Bénivel, a Báthory Erzsébetet, a Hunyadi Lászlót és a Bánk bánt, amelyeknek előadása nemzeti eseményszámba ment.

Amint múlt az idő, változott a divat, uralkodott Verdi vagy később Wagner, Erkel muzsikáján is változásokat látunk. Tanult tőlük. Mint igazi színpadi ember: a közönség kedvét kereste, és a technikában nem akart lemaradni. De azért az egyéniségét nem vesztette el. Fáradhatatlan és jóhiszemű experimentálisaiban mindig ugyanazt a zenei gondolkodást, ugyanazt az invenciót, ugyanazt az erőt találjuk.

Mascagni egyik szabad előadásában Erkel Ferencet a XIX. század legnagyobb operaírójának nevezte. Az olasz mester entuziasztikus nyilatkozata általában nem fogadható el, de jelzi, hogy Erkel az első külföldképes zeneszerzőnk volt. Bár a magyar faj lelkét őszintén és teljességben korántsem tudta belevinni az operáiba, maguknak a motívumoknak egzotikus szépségeivel – amik az ő feldolgozásában jól érvényesültek – fel tudja kelteni az érdeklődést. Az invenció bőségével és a drámai hatások jólrendezettségével tudta elragadni ez a zene Mascagnit.


IV.

Azt beszélik, hogy öregebb korában – amikor nagyon is el volt foglalva az Opera igazgatásával és sok más tisztségével – gyárszerűleg dolgozott. Nevezetesen, hogy a fiaival, Gyulával, Elekkel és Sándorral – akik mind a hárman tehetséges karmesterek és zeneszerzők voltak – komponáltatott és hangszereltetett egész jeleneteket, sőt felvonásokat későbbi operáiban, a Saroltában, Dózsa Györgyben, Brankovicsban. Persze bizonyítani ezt a szóbeszédet nemigen lehet, de állítják, hogy annak idején széltében tárgyalták, és Erkelék nem cáfolták. Fölösleges bizonyítgatni, hogy ha így is volt, nem tekinthető művészi lelkiismeretlenségnek. Az Erkel-operák ti. már ab ovo nem követelik meg maguknak a klasszikus műremekeket megillető kivételes tiszteletet. Erős színpadi érzékkel megcsinált alkotások, és mindegyikben ott érezni a szerző hazafias és tiszteletreméltó vágyát, hogy “a nemzet” szegény zeneirodalmát “gazdagítsa”. Ebből a szempontból közömbös kérdés, hogy ki írja meg a duettet vagy a finálét: Elek-e, Gyula-e, Sándor-e? A lényeg az, hogy az elkészült és az atya által átvizsgált (és jónak talált) opus a nemzeti kultúra oltárára helyeztessék. Bele kell magunkat kissé élni ebbe a gondolkodásba, s akkor Erkelt a maga igazi nagyságában fogjuk látni. Hatalmas munkaerejű ember létére nem adhatta reá magát a poeta impeccabilis nehéz és időt rabló szerepére. Neki sok ember munkáját kellett végezni. Dirigálta a filharmonikusokat, az Operát, a daláregyesületeket, igazgatott és tanított a Zeneakadémián stb.

Az Erkel-dinasztia fél századig uralkodott nálunk. Voltak, akik gyűlölettel emlegették. Bizonyos, hogy egy túlságosan tevékeny ember – éppen azért, mert mindenütt munkát és beleszólást kap – árthat is a kultúrának. Erkelék azonban nem ártottak. Az apa nagyszabású kvalitásai megvoltak a fiúkban is, amint erről például Erkel Sándor Csobánc című ouverture-je és az Opera történetében elfoglalt dirigensi szereplése tanúskodnak.

Erkel Ferenc zenéje nem hat reánk klasszikusok frisseségével és örökifjúságával, de érdekes, egészséges, nemes muzsika. Azt hiszem, ezt az ítéletet a következő száz esztendő sem fogja megváltoztatni.

1910

Forrás: Csáth Géza – Kritikák, tanulmányok, cikkek (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s