Közzétette:
A tudálékosan zseniális és zseniálisan tudálékos Emerson Shakespeare-ről és Goethéről írt tanulmányaiban Shakespeare-t a költőnek és Goethét az írónak nevezi. A zeneszerzők között mi Beethovent szeretnénk illetni a „költő” nevezettel, – Bachot pedig „muzsikusnak” tisztelnénk.
Igen, Bach a muzsikus. A legnagyobb muzsikus az összes zeneszerzők között.
Egyedülálló, csodálatos jelenség a zeneirodalomban. Demokrata géniusz ő, aki mindenkinek tele marokkal kínálja a kincseit, s ezek a kincsek olyanok – hiszen éppen ezen fordul meg a művészek demokrata volta -, amelyek mindenki számára mindenkor kincsek maradnak. Tolsztoj „Mi a művészet?” című könyvében alaposan nekiront a zeneszerzők dicsőségének. Azt írja, hogy Beethoven, Mozart, Chopin, Wagner és különösen a modernek arisztokratazenét írnak, amely nem mindenkihez szól, hanem csupán a (szellemi) felsőbb tízezerhez, amely nem az általános nagy emberi eszmék kifejezésével foglalkozik, hanem bűnös testi ösztönöket, beteg, rafinált idegrendszerek titkon tenyésző indulatait és érzéseit örökíti meg. Tolsztoj, aki nagy emberi intelligenciája mellett minden valószínűség szerint a közepesnél is jóval kevesebb zenei érzékkel volt megáldva, hibásan ítéli meg és ítéli el a fölsorolt zeneszerzőket, de igaza van abban, hogy Bachot leginkább kiveszi közülök.
Bach zenéje nem egy rendellenes érzésvilágú, szokatlan lélekből fakad, hanem egy nemes, jó embert mutat meg nekünk, aki csak annyiban géniusz, hogy a normális emberi tulajdonságok benne fokozott mértékben vannak meg. Ilyen ember volt Bach. Szerelme egészséges szerelem volt, megházasodott. Nagyon szerethette a feleségét, és zavartalan boldogságban élhetett, mert zenéjében a szerelem hangjait hiába keressük; viszont két házasságából húsz gyermeke született.
Johann Sebastian Bach (Eisenach, 1685. március 31. (az akkor még ott használt Julián naptár szerint március 21.) – Lipcse, 1750. július 28.) barokk kori német zeneszerző, orgonista, hegedűművész, a zeneművészet kiemelkedő egyénisége, a protestáns egyházi zene jeles képviselője. | Elias Gottlob Haussmann festményén, 1746 (a festő saját másolata, 1748)
A XVII. század utolsó évtizedeiben Németországban virágzott a zenei kultúra. Minden kis városban jó városi zenekarok, zeneiskolák, nagy műértő közönség volt. Különösen az egyházi zene virágzott, az a muzsika, amely a nép legszélesebb rétegeinek könnyen volt hozzáférhető, és mégis szórakozást nyújtott. De nemcsak szórakozást, hanem művészi táplálékot is. Általában nincsen egyházi és világi muzsika. A jó muzsika érdekel, mert a benne levő szellemi erők hatnak rám. A rossz muzsika nem érdekel, mert nincsenek benne szellemi erők, csak hangok. Bach muzsikája jó, és a legnagyobb mértékben érdeklő. Hiányzik belőle a dallamoknak közönséges értelemben vett érdekessége. A Bach-melódiák nem másznak a fülünkbe. Ez a művészet fölül áll azon, hogy egyik vagy másik tekintetben túlsúlyt engedjen a művészi elemek egyikének vagy másikának. Melódia, ritmus, harmónia – ezek az elemek. Bachnál egyenlően fontos mindenik.
A melódiai ötlet miatt ő el nem hanyagolja a ritmust. Sajátságos és páratlanul okos zene ez, amelyben az észnek hideg kombináló és építő munkája mellett a kedély szeretetreméltó őszinteségét, nagyságát egyaránt csodálhatjuk. Nézzük végig egy zongoradarabjának a kottáját. Két sorban ott látjuk, amit a jobb és bal kéznek játszani kell. A bal kéz szólama itt nem hasonlítható a gitár vagy citera szerepéhez, amely a jobb kéz énekét mintegy kíséri, hanem a szólamok egészen egyenrangú tényezők, amelyeknek sajátságos, matematikaian logikus mozgása, egymásba fonódása, eltávozása egy ritka, egy művészi elme játéka. Az egyik zenei alakulat (dallam) az egyik pillanatban fölszínre kerül, a másik pillanatban a mélybe süllyed, és csak sejtjük, amit ott dörmög a mély basszushangokon, mialatt a fölszínre egy új alakulat került. A két szólam így egyensúlyozódik; közibük furakodik azután egy harmadik, amely az elsőnek az elváltoztatásából vagy a kettőnek összekombinálásából keletkezett.
A dolog azonban meglehetősen száraz mulatság volna, ha ez a hangokra alakult építészet nem volna egyszersmind szép muzsika is. Mert az, szép muzsika. Nem éppen valami csillogó, fület izgató zene ez; érzéki szépségei nem sokfélék. A hang, mint matéria, Bachnál egy anyagú. Ahhoz a szobrászhoz lehet őt hasonlítani e tekintetben, aki például mindig csak márványt használ. A modern muzsikusok úgy viszonylanak hozzá, mint ehhez a fönnebbi szobrászhoz azok a szobrászok, akik fémmel, kővel, festékkel, márvánnyal egyaránt dolgoznak, esetleg fölhasználják ugyanazon szobornál valamennyit.
Bachnak egy anyag is elég; ezzel dolgozik, kísérletezik fáradhatatlanul. Könyvtárra menő munkái közül különösen említendők zongoramunkái. „A jól hangolt zongora” (48 zongoradarab) a zongorairodalom legnagyobb kincse. Hat hegedűszonátája éppen ilyen jelentőségű a hegedűirodalomban. Rengeteg a száma az egyházi szerzeményeinek. Fuvolára, zenekarra, vonószenekarra, zongorára és zenekarra, énekkarra egész sereg munkát írt; koncerteket, szonátákat, szviteket, vagyis apróbb dalszerű részekből álló, értelmileg és hangulatilag összefüggő sorozatokat. Orgonára írott prelúdiumait és fúgáit saját kezűleg véste ércbe. Csodálatos alkotások ezek, amelyeknek mély tartalmát évekig bányászhatjuk anélkül, hogy mindig újat és újat ne találnánk bennök. Hetvenöt éves korában hagyta itt a világot Bach János Sebestyén, és immár majd százhatvan esztendeje, hogy meghalt. Nemzedékek tűntek és pusztultak azóta. A világ megidegesedett, elrontotta a gyomrát, kigyógyult, megöregedett és újjá készül születni, de Bach muzsikája ifjú, mintha ma írta volna. Ez az örökkévaló Muzsika. A Muzsika!
1908
Csáth Géza: Ismeretlen házban II. kötet (Kritikák, tanulmányok, cikkek )
Lighthouse 