Csáth Géza – Wagner

A német muzsika fénykorát három nagy oszlopember jelzi. Az elsőnek Bach, a másodiknak Beethoven, a harmadiknak Wagner a neve. Azt a kétszáz esztendőt, melynek távolságát életük időtartama jelöli, az ő alkotásaik a német muzsika fénykorává avatják. A modern zenei törekvéseknek minden rugója és szála Wagner Richard személyéhez vezet. Ő volt az, aki hirdette, hogy a muzsikának és poézisnek a zenedráma formájában egy új művészetté kell testvériesülni. Wagner nagy művészegyéniségének kifejtésére, megnyilatkozására legalkalmasabb forma valóban a zenedráma volt.

Ha ezt elismerjük, akkor megengedhetjük, hogy ez a kifejezésmód tisztán zeneileg nem is fejlődésképes, és elismerhetjük, hogy az ő különc egyénisége azzal, hogy hadseregekre menő utánzókat termelt: talán még ártott is a zeneművészetnek. Ezek a vádak fölhangzottak Wagner ellen, sőt kezdenek már a köztudatra is átmenni, de Wagner igazi nagyságát nem döntik meg, mert csak tárgyilagos értékeléséhez vezetnek. A “jövő zenéje” pedig – amint művészetét ő maga nevezte – kiállja ezt a mérlegelést. A jövő zenéje azóta a jelené lett; az egész kultúrvilág beszél róla, hallgatja, akarja és szereti.

A XIX. század négy utolsó és a XX. század első évtizedét egyetemesen jellemzi a művészeti ítélkezésnek egy sajátszerű szempontja, amelyet az “individualizmus” jelszó fejez ki. Annyit mond ez, hogy a művésztől nemcsak azt kívánjuk, hogy eredeti szellemű, érdekes lelki világú ember legyen, hanem ehhez képest eredeti és érdekes művészi kifejezésmódokat is keressen magának. Az írókban szeretjük és megbámuljuk az egyéni stílust, a festőben a színnel és vonalakkal való előadás sajátos természetét, amely éppen a festőre magára jellemző stb. A zeneszerzőnél az eredeti kifejezésmódoknak még sokkalta több útja-módja, eszköze van, mint bármilyen más művésznek. Az egyéni (individuális) kifejezésmódnak elragadó példáit látjuk és halljuk Wagner zenedrámáiban.

Wagner egyik első példánya annak a modern művésznek, aki komolyan foglalkozik a művészet esztétikai kérdéseivel. Kiszámítja előre azokat a folyamatokat, amelyeket a művészetének a hallgatók lelkeiben kelteni kell. Szóval öntudatos a végletekig.

Végignéz a francia, német és olasz operákon, és alig talál egyet is, amelyben egy drámai formákat építő zenei elme nyilatkoznék meg. Az opera tudniillik Wagnerig kevert, fejletlen műfaj volt. Egymás mellé rakott áriákból, együttes karénekekből és úgynevezett recitativókból állott. A recitativo részleteknél a színészek énekhangon beszélgetnek, a zenekar pedig sablonos akkordokkal kíséri a párbeszédet. Az egész csak arra szolgál, hogy a párbeszéd valamennyire előrevigye a cselekményt s azután a szövegírót ismét egy hosszú, unalmas, értelmetlen, de a zeneszerző számára igen alkalmas dalszerű részletnek a megírásához segítse. Világos, hogy a recitativo az valóban a drámai valami, de nem muzsika. Ezek a közbeszúrt dalok pedig tényleg zenét képviselnek, de a drámaiság teljesen hiányzik belőlük. Az egész operában vagy csak egy-egy fölvonásban is persze semmilyen szerkezeti vagy értelmi egységet találni nem lehet. Wagner most így gondolkozott: Lehet, hogy mindez jó muzsika, de bizonyosan rossz dráma, és ha ez a muzsika szerves összefüggésben nincs a drámával, akkor minek a dráma? És megtalálta a kérdésnek a megoldását. A táncmuzsikának a formái megfelelnek a tánc formáinak – mondta Wagner; a zenedráma írójának olyan zenei formát kell kitalálni, amely megfelel az adott drámai cselekménynek.

És azután Wagner csinált ilyen zenei formákat. Az ő fölvonásai többé nem dalocskákból és recitativókból vannak összerakva, hanem egy egészben szőtt zenei szövetet alkotnak. A dráma fordulópontjain a vezérmotívumok jelennek meg a zenekarban vagy az énekben, amelyek megfelelnek a cselekmény főmotívumainak.

Így változtatta át Wagner az operát, ezt a korcsműfajt, ezt az öszvért nemes, jóvérű, formás és szaporodásra (továbbfejlődésre) képes paripává. Nála a zenekar nem egy monstruózus gitár többé, mint az olasz operaíróknál, amely az énekes dallamát sablonosan kíséri, hanem egy új, nagyszabású hangszer, amelyben az énekesek csak annyira fontosak, mint pl. a hegedűk vagy a trombiták. Úgy szokták ezt másképpen mondani, hogy a zenekar szimfonikusan aláfesti a drámát; de nem igaz, nem festi alá, hanem részt vesz benne. Wagner száztagú hatalmas zenekara elénk varázsolja az erdő zengését, a lombok susogását, a tűz pattogását, a nagy emberi érzéseket hatalmas, magukkal ragadó mivoltukban.

Wagner megírta a zenedrámáinak a szövegét is. Leginkább a népmondából, a német őstörténetből meríti a tárgyait. Főmunkái: Lohengrin, Tannhäuser, Trisztán és Izolda. A nürnbergi mesterdalnokok, Rajna kincse, Walkür, Siegfried, Istenek alkonya. Az utóbbi négy dráma önálló sorozatot képez, egymást kiegészíti, és A Niebelung gyűrűje címet viseli.

Wagner ezekkel a munkáival a legnagyobb művészek közé küzdötte föl magát. Eltörülhetetlenül és világszerte reányomta bélyegét a XIX. század második felének zenei fejlődésére. Manapság a földkerekség minden operaszínházában leginkább a Wagner-zenedrámákat szeretik és legtöbbet ezeket adják.

Hetven esztendőt élt (1813-1883). Azok után, hogy művészi szélhámosnak, bolondnak, tehetségtelennek, unalmasnak tartották, érezhette és láthatta, hogy a művészete meg fogja hódítani a világot.

1911

Forrás: Csáth Géza – Ismeretlen házban II. kötet (Kritikák, tanulmányok, cikkek (mek.oszk.hu)