vers – 86 Oldal – Lighthouse

Juhász Gyula: ÖREGEK ALTATÓJA

Aludjatok, vágyak, Ne zokogjatok, Csicsíjja, ti bágyadt, Rekedt sóhajok! Szállni a magasba Minek már, minek már, Te szív, árva, balga,

Eltünt, eloszlott, semmiségbe szállón, És elborult a hold. Magam valék. Ki tudhatná, való volt ez vagy álom? Már szívemet nem

– Erdő, erdő rengeteg, Hogy folyik az életed, Mert sok idő elszaladt, Mióta nem láttalak, S mióta lábam bejárt Messze

»Uram, megjöttem, legutolsó szolgád, Az elűzött, az újra visszahítt. Végzendő vagy már élted földi dolgát, S amellyel ég kapuit ostromolnád,

Mint héjj az almát, borít a magány, körülkerített és szólt: „Ennyi vagy!” Hordom az élet bőrét, burkomat, s látom, mindenki

Aludt a föld, csupán a vágy vigyázott. Az égmezőn föltetszett már a hold. Ezüst hárfán a szél zokogva játszott, Kerengve,

Mezők, faluk mind egy halálra váltak, Fölöttük oszló pára-köd lebeg S a távolban, hol karcsú nyírek álltak, Pásztortüzekkel egy táborba

Megjött az est, a barna markú pásztor, Fölénk terelte árnyék-nyájait. Izzott a föld még nyári munkaláztól, Forró keresztben fülledő kalásztól,

Árnyak ingnak, és bezárjuk ajtainkat, figyelünk a kósza neszre, egy vonatfütty messze-messze. És a csend jő. Alszik a homályos éjbe

Én Istenem, az idő hogy szalad! Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk, múlt és emlék: minden elmarad. Nyomunkat rendre