vers – 41 Oldal – Lighthouse

Csukás István – Nyárutó

Lassan véget ér a nyár. Rézsút súrolja a napfény a kertet, hónalj-árnyékot növeszt a leveleknek, a mézarany parkettán

Amit én álmodom: Nem fényűzés, nem fűszer, csemege, Amit én álmodom: Egy nép szájában betevő falat. Kenyér vagyok,

Szőke buza között pipacsos kis kalap, Hiába süt a nap, – árnyék van az alatt. Sétál a kisasszony

A kardvirágok hegye véres, gyors pengéjük szemembe vág. Miféle forrón ömlő vér ez? Véres lesz tőlem a világ.

Nyár volt, július, fehéren forrott a por, lépegettem bánatos állatok mögött, savanyú almák dudorították zsebeim, szívemben nem éreztem

Hova szívem, lelkem Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott, Ujra láttam végre születésem földét, A szép Kiskunságot! Bejártam a rónát, Melyet

Ilyen hőség sem volt itt már régen, mesélik, még a vaj is elalélt és olvadni készült lenn a

Emelkedik az égbolt s lesz ragyogóvá, tarka haddá válnak a téli, vak órák: megint, megint a nyár! S

Az érés dícsérete Helyét gyümölcsnek adja a szirom. A déli égen elterül a hőség. A termő kor jön:

Ha eljön majd a nap, Amikor meghalok, Ti ne gyászoljatok. Én itt leszek, közel. Itt találtok napnyugtakor, ha