Nagy László – Emlékezés régi viharra
Nyár volt, július, fehéren forrott a por, lépegettem bánatos állatok mögött, savanyú almák dudorították zsebeim, szívemben nem éreztem
Séta a kultúra ösvényein
Nyár volt, július, fehéren forrott a por, lépegettem bánatos állatok mögött, savanyú almák dudorították zsebeim, szívemben nem éreztem
Hova szívem, lelkem Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott, Ujra láttam végre születésem földét, A szép Kiskunságot! Bejártam a rónát, Melyet
Ilyen hőség sem volt itt már régen, mesélik, még a vaj is elalélt és olvadni készült lenn a
Emelkedik az égbolt s lesz ragyogóvá, tarka haddá válnak a téli, vak órák: megint, megint a nyár! S
Az érés dícsérete Helyét gyümölcsnek adja a szirom. A déli égen elterül a hőség. A termő kor jön:
Ha eljön majd a nap, Amikor meghalok, Ti ne gyászoljatok. Én itt leszek, közel. Itt találtok napnyugtakor, ha
Mint a koraérő júniusi körte: Incseleg a lomb közt ígéretes zöldje, De ha leszakítod, savanyú is, fás is,
Kis méhek! kerteken, Mezőkön, berkeken Mit futtok sok veszéllyel? A friss forrásokra, Az új virágokra Repkedvén szerteszéjjel?
Nagymessziről ködölt a Bükk, Gőzölt a sík, áradt az Ér S fáradt testemben hirtelen Ott a záporverte mezőn
Megláncoltál megint a karjaiddal, anyám, anyám. Reám raktad a gyöngeséged mázsás bilincseit. Most hordalak fájó lelkemben téged, amint