vers – 23 Oldal – Lighthouse

Petőfi Sándor: Holdvilágos éj

Holdvilágos éj A hold az égen egy ezüst lant, Megannyi húr a sugarak; A hold ezüst lantján a

Hajnali négykor bekiabáltak, ahogy a torkukon kifért, (bár az ablak alatt a fáknak zöld korcsmáiba még alig ért,

Egy ing rohan a réten. Nap-éj-egyenlőségi viharban a szárítókötélről elszökött, s most rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött egy sebesült

Alekszandr Szergejevics Puskin; Moszkva, 1799. június 6. – Szentpétervár, 1837. február 10.) orosz költő, író, drámaíró, az orosz

Illatja rozmarinnak, Mézíze a fügének, És a rukerc pirossa Szájunknak és szemünknek S orrunknak is mi kellő? Hát

Helyét gyümölcsnek adja a szirom. A déli égen elterül a hőség. A termő kor jön: érés, felelősség és

Jövel, oh verseimnek lelke, Lélek! És vess magot szántóföldjén szivemnek, Hol dús igék és bús dalok teremnek. Oh

Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemü harmat, amelytől fénylik a szirom, amelyből felszökik, kévéjében a napnak, szivárvány-szikra, miliom.

Nem vagyok már, aki hajdanában, Szirt-éleknek zúgó csermelye, Benne forrongó, de vad erő van, Mely megdöbbent, útját futva

Fagyosszentek Be kén’ jól rendezni Vácot, Odazárni Bonifácot, Szerváciust és Pongrácot… Mert az már szörnyü és galád, Hogy