magány – Lighthouse

Pilinszky János – A dal

Hatvanesztendős vénlány volt Borbála, amikor az anyja meghalt. Nehéz dolog hatvanesztendős korban elárvulni, egyedül maradni egy üres házban.

REGRET Saval úr, akit Mantes-ben csak “Saval apónak” hívnak, most kelt fel. Esik az eső. Szomorú őszi nap;

1. Karácsony békéje szállt a házra. Nyugaton, az égről, a szürke selymű, habos fellegek mögül enyhe sugárzás –

“Egyedül születünk, egyedül élünk és egyedül halunk meg: a mi eredeti, természetes állapotunk az egyedüllét – csak nem vagyunk ennek

Szivem magába szívott ezer illatot, ezerjó illat engem hogy elkábitott! Szivem most illatzacskó, lelkem illatház: ez a sok illat engem

1. Mint tengerből, ha jő a kék öböl, Tihany felől úgy lép felénk a tó. A tükre most opálos szürkeség,

Vadszőlő indája ing, szél tépázza álmaink, vén cimbalom minden ablak minden szív és minden ablak, zeng az ablak, zeng a

Magányos ember, mond’, jó a sötétség, belebámulni fáradt, mély szemekkel? Lezárt redőkön át milyen a reggel, mikor a lomha tűzfalak

Magányosság perce e perc, magányomé egészen, Most senki rám ne nézzen! Bábé a dús selyemgubó, enyém e perc egészen. Mint

Mint héjj az almát, borít a magány, körülkerített és szólt: Ennyi vagy! Hordom az élet bőrét, burkomat, s látom, mindenki