Guy de Maupassant – Késő bánat

Közzétette:

 

 

REGRET

Saval úr, akit Mantes-ben csak “Saval apónak” hívnak, most kelt fel. Esik az eső. Szomorú őszi nap; a levelek hullanak. Lassan hullanak az esőben, mint egy másik, sűrűbb és lassúbb eső. Saval úrnak nincs jókedve. Elmegy a kandallótól az ablakig, aztán az ablaktól a kandallóig. Az életnek vannak sötét napjai. És Saval úrnak ezentúl már csak ilyen sötét napjai lesznek, mert már hatvankét éves! Magányosan él, igazán agg agglegény, aki körül nincsen senki. Milyen szomorú így meghalni, egészen egyedül, minden odaadó érzés híjával!

Az életére gondol, a letarolt, üres életére. Visszaemlékszik a régmúlt időkre, a gyerekkorára, gyerekkorában egy házra, arra, amelyikben a szüleivel élt; aztán a kollégiumra, a vakációkra, a párizsi jogászévekre. Aztán az apja betegségére, halálára.

Akkor visszajött, haza, hogy együtt legyen az anyjával, így éltek kettesben, a fiatal legény és az öreg asszony, békességben, semmi többet nem is kívánva. Aztán az anyja is meghalt. Hajh, milyen szomorú is az élet!

Egyedül maradt. És most már nemsokára őrá is rákerül a sor, ő is meghal. Eltűnik a világból, és azzal vége. Paul Saval nem lesz többé. Micsoda borzalmas história! A többi ember élni fog, szeretkezni fog, nevetni fog. Úgy bizony, élik majd a világukat, és ő, ő nem lesz sehol! Mily különös, hogy az emberek nevetnek, mulatnak, jókedvűek tudnak lenni a halálnak e mellett az örök bizonyossága mellett! Még ha csupán valószínű volna ez a halál, akkor még lehetne remélni: de több annál: kikerülhetetlen! – olyan kikerülhetetlen, mint az éjszaka a nappal után.

És még ha lett volna tartalma az életének! Ha csinált volna valamit életében; ha kalandjai, nagy gyönyörűségei, sikerei lettek volna, a kielégülésnek sok-sok fajtája! De nem volt része egyikben sem. Nem tett soha egyebet, csak felkelt, szabályos időközökben evett, meg lefeküdt. Így jutott el a hatvankettedik évéig. Még csak meg se házasodott, mint más emberfia. És miért nem? Igen, miért is nem házasodott meg? Megtehette volna, hiszen volt némi vagyona. Talán az alkalom hiányzott? Meglehet! De az ember maga idézi elő ezeket az alkalmakat! Ő pedig hanyag volt, ez az egész. A nemtörődömség volt mindig a fő bökkenője, vétke és hibája. Hány ember rontja el az életét merő nemtörődömségből. Némely fajta embernek olyan nehezére esik minden: felkelni, ide-oda mozdulni, dolgokban eljárni, beszélni, kérdéseket meghányni-vetni.

Még csak nem is szerette soha senki. Nem volt nő, aki aludt volna a mellén a szerelem teljes odaadásában. Nem ismerte a várakozás kéjes aggodalmát, a kézszorítások isteni borzongását, a győztes szenvedély elragadtatását.

Milyen emberfölötti gyönyör is áradhat el a szíveken, mikor az ajkak először találják meg egymást, mikor a négy kar ölelkezése egyetlen lénnyé forraszt össze, egyetlen királyian boldog lénnyé két egymásba őrült emberi lényt.

Saval leült, talpát a tűz felé nyújtóztatva. Házikabátban volt.

Ez hát bizonyos, az életének fuccs! Pedig volt ő is szerelmes! De ezt is titokban cselekedte, fájdalmasan és hanyagul, mint mindent. Igen, szerelmes volt, régi barátnőjébe, Sandres-néba, régi cimborájának, Sandres-nak a feleségébe. Ó, ha fiatal leány korában ismerte volna! De későn került az útjába, már mint asszony. Pedig ezt a nőt bizonyára megkérte volna! És még így is hogy szerette, szüntelenül, az első naptól kezdve!

Emlékezett, milyen izgalom volt, valahányszor újra látta; milyen szomorúság, ha válnia kellett tőle; eszébe jutottak az éjszakák, amikor nem tudott aludni, mert az asszonyra gondolt.

Reggelenként mindig egy kicsit kevésbé szerelmesen ébredt fel, mint ahogy este lefeküdt. Miért?

Milyen csinos nő volt valaha Sandres-né, milyen helyes, szőke, bodros, kacagó teremtés! És Sandres nem volt neki való férj. Most az asszony ötvennyolc éves, és boldognak látszik. Ó, ha ez az asszony annak idején őt szerette volna, őt! És miért ne szerette volna őt ez a Sandres-né, ha ő, Saval, annyira szerette az asszonyt?

Ha legalább valahogy kitalált volna valamit a dologból az a nő!… De hát igazán nem talált ki soha semmit? – nem látta, nem értette, miről van szó? Nem gondolhatott magában egyet-mást? Ha szerelmet vallott volna Sandres-nénak – mi lett volna a felelet?

És Saval sorra vetette fel magának a kérdéseket ezer más részletről is. Újra végigélte az életét, egész tömegét igyekezett megragadni az emlékeknek.

Eszébe jutottak mind a hosszú, écarté-játékos esték Sandres-éknál, mikor az asszony még fiatal és olyan bájos volt.

Eszébe jutott minden, amiket az asszony mondott neki, a szavak különös hangsúlyozása néha, a néma kis mosolyok, amelyek annyi mindent engednek sejteni.

Eszébe jutottak a közös séták hármasban a Szajna mentén, a falatozások a fűben vasárnaponként, mert Sandres hivatalnok volt az alprefektúránál. És egyszerre egy nagyon éles emlék jelentkezett, egy délután emléke, amikor együtt volt az asszonnyal egy kis ligetben, a folyó mellett.

 

Henri Rouart

Henri Rouart: Melun-i sétány a Szajna parton

Reggel indultak el, kis csomag elemózsiákkal. Remek tavaszi nap volt, azok közül a tavaszi napok közül, amelyek berúgatják az embert. Minden ízlik ilyenkor, csupa boldogságnak látszik minden. A madarak vígabban csicseregnek, és gyorsabban csapják össze a szárnyaikat. A társaság a fűben lakmározott, fűzfák alatt, egészen közel a napfénytől álmos vízhez. A levegő langyos volt, tele a növényi nedvek szagával, az ember kéjesen itta magába. Milyen jó volt minden azon a napon!

A villásreggeli után Sandres elnyúlt, és elaludt: “Élete legjobb ízű álmát aludta” – mondta utóbb, mikor felébredt.

Sandres-né belekapaszkodott Saval karjába, és kettesben nekiindultak a part hosszának.

A nő rátámaszkodott Savalra. Nevetett, és azt mondta:

– Barátocskám, berúgtam, teljesen be vagyok rúgva.

Saval nézte az asszonyt, és még a szíve gyökere is reszketett, érezte, hogy elsápad; félt, hogy a pillantása túlságosan merész talál lenni, hogy a keze remegése elárulja a titkát.

Az asszony koszorút font hosszú fűszálakból és vízililiomokból, és azt kérdezte Savaltól:

– Mondja csak, szeret maga engem egy kicsit?

Mikor pedig a férfi nem felelt – mert nem jött szó az ajkára, és legszívesebben térdre borult volna -, az asszony elkezdett nevetni, elégedetlen nevetéssel, és Saval arcába kiáltotta:

– Nagy mamlasz maga, tudja? Az ember ilyenkor legalább szól egy szót!

És Saval majdnem sírva fakadt, hogy még mindig egy árva szót se tudott kinyögni.

Mindez feltűnt most az emlékezetében, olyan élesen, mint az első nap. Miért mondta akkor az asszony, hogy: “Nagy mamlasz! Az ember ilyenkor legalább szól egy szót!”?

És eszébe jutott, milyen gyöngéden dőlt rá az asszony. Mikor az egyik alacsony ág alatt lehajoltak, érezte a nő fülét, ahogy odaér az ő arcához, és ő vadul hőkölt hátra, mert attól félt, hogy az asszony azt hiszi, hogy készakarva történt ez az érintkezés.

Mikor pedig megkérdezte Sandres-nét, hogy: “Nem kellene-e már visszamenni?” – az asszony furcsa pillantást vetett rá. Igen, igen, nagyon különös volt, ahogy ránézett. Akkor nem ütött szöget a fejébe a dolog, de most egyszerre nagyon élénken emlékszik rá.

– Ahogy gondolja, barátocskám. Ha fáradt, visszafordulhatunk.

Ő pedig azt felelte, hogy:

– Nem a fáradtság; de Sandres esetleg már felébredt…

Az asszony akkor rándított egyet a vállán:

– Ha maga attól fél, hogy az uram felébredt, az más; forduljunk vissza!

Visszafelé az asszony hallgatott, és nem támaszkodott tovább a karjára. Miért?

Ezt a “miért?”-et eddig még nem vetette föl Saval soha. Most úgy rémlett, egyszerre felfog valamit, amit eddig nem értett meg.

Lehetséges volna, hogy?…

Saval érezte, hogy elpirul, és magából kiforgatva pattant fel, mintha azt hallotta volna, harminc évvel fiatalabban, a Sandres-né szájából, hogy: “Szeretem magát!”

Lehetséges volna ilyesmi? A gyanú, amely csak most ébredt föl a lelkében, gyötörni kezdte. Lehetséges volna, hogy nem látott jól annak idején, hogy nem találta ki a dolgot?

Ó! Ha ez volna az igazság – ha elment volna a boldogság mellett, anélkül, hogy kinyújtotta volna utána a kezét!

Így szólt magához:

– Tudni akarom. Nem maradhatok meg ebben a bizonytalanságban. Tudni akarom!

És gyorsan felöltözött, izgatottan hányva magára a ruhadarabokat. Gondolkodott:

– Most hatvankét éves vagyok, ő pedig ötvennyolc; most már nyugodtan megkérdezhetem.

És elment hazulról.

A Sandres-ék háza az utca másik oldalán volt, csaknem szemben az övével. Oda tartott. A kis szolgáló jött kaput nyitni a kalapács zajára.

Elbámult, hogy ilyen korán itt látja Savalt.

– Már itt teccik lenni, Saval úr? Csak nem teccik valami bajának lenni?

Saval felelt:

– Semmi, semmi, lányom, de eredj, mondd meg a nagyságos asszonynak, hogy rögtön beszélni szeretnék vele.

– Igen ám, de a naccsága éppen körtét főz be télire, és az üst mellett van; osztán nincs is rendesen felöltözködve, teccik tudni.

– Jó, jó, csak mondd meg neki, hogy nagyon fontos dologról van szó.

A kis cseléd eltűnt, és Saval elkezdett le-fel sétálni a szalonban, nagy, ideges lépésekkel. Ezúttal azonban nem érzett semmi zavart. Ó, most már úgy fogja megkérdezni a nőt, mintha csak valami szakácsreceptet kérne tőle. Hiszen mit kérdezhet már egy hatvankét éves ember?

Az ajtó nyílt; Sandres-né jelent meg. Kövér asszony lett belőle, széles és kerek teremtés, kicsattanó arccal, kicsattanó nevetéssel. Ahogy jött, a kezét messzire eltartotta a testétől, és a ruhaujja fel volt tűrve meztelen karján, amely maszatos volt a sziruptól. Nyugtalanul kérdezte:

– Mi baj van, kedves barátom? Csak nem beteg?

Saval válaszolt:

– Szó sincs róla, drága barátom, de meg kell kérdeznem magától valamit, ami rám nézve rendkívül fontos, és ami nyomja a szívemet. Ígérje meg, hogy őszintén fog válaszolni.

Az asszony mosolygott:

– Én mindig őszintén beszélek. Halljuk!

– Kérem. Én szerelmes voltam magába attól a naptól kezdve, ahogy megláttam. Volt magának erről sejtelme?

Az asszony nevetve felelt, némi emlékével az egykori hangsúlynak:

– Maga mamlasz! Az első perctől kezdve tisztán láttam!

Saval megremegett. Már dadogott:

– Maga tudta?… Hát akkor…

És elhallgatott.

Most az asszony kérdezte:

– Mi az, hogy… “hát akkor”?

Saval újra beszélt:

– Hát akkor… mit gondolt rólam?… Mit… mit… felelt volna, ha…?

Sandres-né még jobban nevetett. A szirup végigfolyt az ujján, és lecsöpögött a padlóra.

– Hogy mit feleltem volna?… Hiszen sohase kérdezett tőlem semmit! Én csak nem mehettem oda magához szerelmet vallani!

Saval egy lépéssel még közelebb ment az asszonyhoz:

– És, mondja… mondja, kérem… Emlékszik még arra a napra, amikor Sandres a villásreggeli után elaludt a fűben… és mi ketten mentünk… addig a folyókanyarulatig…

Várt a feleletre. Az asszony most már nem nevetett, hanem a szeme közé nézett:

– Persze hogy emlékszem.

Saval reszketve kezdte újra:

– És ha akkor… azon a kiránduláson… bátrabb lettem volna… maga mit csinált volna?

Az asszony újra nevetett, boldog, asszonyi nevetéssel, amiben már nincs semmi bánat – és felelt, őszintén, tisztán zengő hangon, amelyből irónia is szólt:

– Engedtem volna, barátom…

Azzal sarkon fordult, s elmenekült a befőttjei közé.

Saval kikerült újra az utcára, lesújtva, mint valami szerencsétlenség után. Nagy léptekkel loholt az esőben, egyenesen előre, le a folyó felé, nem is tudva, merre jár. Mikor a partra ért, jobbra fordult, az ár mentén. Sokáig ment így, mint akit az ösztöne vezet. Ruháiból patakzott a víz, a kalapja elferdült, ronggyá ázott, az eső úgy dőlt róla, mint az eresz csatornájából. Ő pedig csak ment, ment, mindig előre. És egyszer csak ott volt azon a helyen, ahol az a villásreggeli történt azon a távoli napon, amelynek emléke úgy gyötörte a szívét.

Akkor leült a tarlott fák alatt, és sírt.

1883. november 4.

Tóth Árpád fordítása

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s