Füst Milán – Karácsonyi kaland

Közzétette:

 

 

1.

Karácsony békéje szállt a házra. Nyugaton, az égről, a szürke selymű, habos fellegek mögül enyhe sugárzás – s az édes, szelíd tengeren mélypiros tükrözés: néhány perc múlva hirtelen este lesz. Néhány percig végtelenül nagy csendbe egészen elmerült a táj, szinte döbbentő: mint feneketlen ingoványba rémülten s hangtalanul süpped az élő, süpped és elfelejt sikoltani. Néhány percig akkor kicsiny és végtelen szobában álltam, üres teremben: a világon egyedül. – Karácsony este közelgett, nagy hűvös ház a tenger mellett állott üvegből, nagy melegház, hol fázékony és álmatag embervirágok laktak, a zordon télre haragvók: itt laktam én s karácsony alkonyatán lenn az üvegverandán álltam, kicsiny télikertben, kicsiny, tiszta üvegkalitkában s a tengert néztem s a borús horizonton az el-elmaradó sirályok gyors szárnya villámlásait, amint csillogó tollukon messziről villant az elbúcsúzó fény. A sötétedő pálmák árnyékait néztem s a nagy, vörös délszaki rózsák karácsonyi áhítatát, mikor egyszerre csöndes eső bátran megeredt s a néma ház nyitott ablakaiból a betegek halk köhécselését adta válaszul: – e tűrő, nép lázadása hangjait: „Mi Urunk, lásd gyönge virágaid tűrünk, de ily hűvös eső viszontagsága, belásd, mégis csak sok nekünk.” Kik kitépték magukat messzi városok házaiból, egyik az északi tenger mellől, egy messzi szobából, a másik Besszarábiából, nagy, parkos kastély csöndjeiből, – és én? – S kik ide mind egy szívvel, sokféle nyelven panaszkodni jöttünk s kik egymást mégis azonnal megértjük: csodálatos! – Ki-ki a múltjával eljön s a többihez melegedni összebúvik, együtt sír: csodálatos! – De a szív magános marad és elhagyott és néha váratlanul fölsír: lám a mai estén egyedül állok megint, üres teremben: a világon egyedül. – De az alvó házon fenn valaki motoszkálni kezdett, mozgolódni, mint hangtalan éjszakán könyvespolcokon a fürge egér: s nemsokára egy ablakból fény gyúlt s egy keskeny sugár-nyíl sebesen, süvöltve a vízre vetődött, mire haragosan megmordult a sötét felületű tenger. – Még mindig a verandán álltam s mélyen magamba temetkezve majdnem sírtam, majdnem meghaltam megint, mint máskor. „Örülni kell karácsony estén, élni kell, emberek közé kell menni.”… gondoltam ekkor s megindultam biztos cél felé: …”Ma egész nap nem láttam őket, az imádott, szőke asszonyt és a szép babát, ki a drága nő testéből származott! Csak nincs bajuk? Megyek, megnézem őket: náluk talán, szelíd angyalok között sírva elalszik a bánat… Megyek, megnézem őket.”

 

lajkoimre-tengerpart

Lajkó Imre: Tengerpart III.

2.

A szobalány kis gyöngyvirágcsokrot hozott, bonbonokat, egy kevés piskótasüteményt, kevés datolyát, zsebre tettem s mentem barátságtalan, villanyfényes folyosókon át, míg egy ajtón dobogó szívvel, halkan kopogtam. Benyitok: sötétség. De a hálószobából sárga fény szűrődött s kedves, élő rajzaival díszíté a sötétkék, elalvó szobát. Az ablak körül némi világosság derengett, fölvetődött a földszintről, hol már szelíd szép fényrózsák nyíltak s hullottak az egészen fekete s egyre haragvóbb tenger tajtékos vizére. – Ünnepi lakomára készült lenn a ház s finom zaja idáig hallott. – Én pedig a sötétben, egy karosszékben ültem, a tükörrel szemközt s vártam: meglepem őket, ahogy eddig.

De bentről gyermeksírás hangzott, erősbödött, elhalt, aztán kedves zümmögés: az asszony altatta a babáját. Kopogtam, benyitottam. Langyos, világos szobában az asszony háttal állt felém, a baba egy asztalon, a mamája vetkőztette. Észrevett s kicsiny szája halkan nevetett s én szótlanul megálltam. De a szőke fej nem fordulhatott erre, kis kezek mind erősebben dús hajába fogóztak, pici gyerekszáj mulatott ezen, aztán hirtelenül, átmenet nélkül sírásba csapott át.

– „Cssss, cssss… ssss… ugyan ne sírj folyton… ne légy rossz baba”… csitította a mamája, aztán nótázni kezdett… s fölkapta, felém fordult, meglátott.

– „Maga van itt? Hozta isten”… mondta édes, felejthetetlen hangján… és körülhordozta a síró csöppséget a szobában… “Üljön le kérem”…

– „Ma egész nap nem láttam magukat”… szóltam halkan s átnyújtottam ajándékaimat.

– „Ó a baba nem ehetik ebből, a baba nagyon beteg” S majdnem sírásra fakadt.

– „Ugyan”… S elhalványodtam.

– „Tegnap óta lázas szegényke. Az orvos még nem tudja, mi baja lehet… Azt mondta: várni kell… Azóta szegény pici folyton sír, sír… Egész éjjel nem tudtam aludni miatta… És ma se jöhetek le, pedig ma karácsony-este van… És maga bizonyára jól is fog mulatni…” Könnyesen nézett rám meleg, sötét szeme.

– „Nem fogok mulatni”, ígértem szomorún.

De a baba mindjobban sírt. Édes szemei olyanok voltak, mint finom ékkövek, melyekre harmat hullott. Simogattam az édesanyja keblén:

– „Hallgass baba, hallgass baba… hallgass baba… ne sírj…”

-„”Mesélj bácsi”… mondta zokogva.

– „Mesélek, de akkor csöndbe’ kell ám lenni,… Szépen figyelni kell… Csöndbe leszel?…”

Bólintott s máris enyhült sírása. Kis ágyába tettük, betakartuk és leültünk az ágya elé.

Lerúgta a takarót s két csillogó szeme mohón rám figyelt. Én pedig elkezdtem furcsa altató meséim egyikét egyhangú dallamával.

“Magossan állt a hó s a hold

Egy kopasz hegyre ráhajolt,

Hol egy bokorba

Egy boszorka

Hímezett, hámozott,

Hímezett, hámozott,

Hímezett, hámozott…

Szörnyen sok a dolga…

…talán az ötödik strófánál éledtem újra föl: hiszen közben megint mélyen magamba elmerültem. Mellettem a széken az asszony aludt. Finom keble halkan emelkedett-süllyedt s a villamosfény álmosan megcsókolgatta szőke haját s íves, kinyílt, nedves ajkait s kék selyempongyolája puha hullámát… Lenn barátságtalanul zúgott a viharos tenger, alattunk ünnepi lakomára készült a ház s finom zaja idáig hallott. Mélyen megindultam ekkor, megálltam s egy pillanatra egészen csönd volt. De két álmosan csillogó, érdeklődő szem még rám figyelt a kis ágyból:

“Hímezett, hámozott

Hímezett, hámozott,

Hímezett, hámozott…

Szörnyen sok a dolga…

Már ő is aludt. Nagy csöndben itt hárman vagyunk, gondoltam ekkor, három lélek, de ketten majdnem halottak már s csak én vagyok élő. Nagy csöndben, ekkor a messzi tengerről egy hajó már másodszor tülkölt. – S én megint egészen egyedül voltam, üres teremben: a világon egyedül. – Két alvó lélek gondoltam s a szívem majd meghasadt a nagy felindulástól. Végtelen szerelemmel csókoltam messziről az alvó, szőke nőt. S végül lábujjhegyen kiosontam.

 

Forrás: Nyugat folyóirat (1908-1941)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s