Irodalom – 81 Oldal

Himnusz a nándorfejérvári diadalra

– Jacobus Aegidii Setabitanus. 1456. – Fénylő új csillag támadott, Krisztus kegyét ragyogja szét és eltiporja ím legott

A kis hal felnő, hízni kezd, s nagy lesz, ha élni hagyja Isten, de visszadobnod s várnod ezt,

Ha alkonyatkor ballagtál a ködben, Mely lágy fátylával a Dunára hullt, A zsongó zajban és a méla csöndben

Csillagvilágok hullton hullnak, hullvást meggyúlnak és kimúlnak, hullnak szegények sebesen, egymásra merőlegesen; hol a Tejút tündér övéből, hol

Ó régi nyár, mikor a vén verandán Két új poéta régi verseken Elbíbelődött s a hold arca sandán

Negyedik Béla király sajnos megbetegedett. Doktorok, javasasszonyok, kuruzslók jártak messze földről az udvarába, hogy meggyógyítsák. De bizony egyik

Fessétek bár sötétre a jövőt, Mondjátok, hogy már torkunkon a kés, Beszéljetek közelgő, hosszu gyászról, Mély sűlyedésről, biztos

„Magyarország nem lesz, hanem volt” – vad ifjúságunkban, a kezdődő kommunizmusban keserűségünkben úgy gondoltuk, milyen szellemesek vagyunk ezzel

Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá. Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar

A Marslakó egy szép nap szerencsésen megérkezett Pestre, szobát vett ki a Bristolban, lekefélte ruhájáról a csillagok porát