Irodalom – 12 Oldal

Kányádi Sándor: Betemetett a nagy hó

Betemetett a nagy hó erdőt, mezőt, rétet, minden, mint a nagyanyó haja, hófehér lett. Minden, mint a nagyapó

Kicsal az éjbe az arany Hold: arany, sok fagyezüst után! Száz arca nevetve virít száz ujszülött, éji pocsolyán.

IV. Tél No eljöttél valahára, Gyászos tél, a főld nyakára, És az erszényt oldozod: Együk most már

Havas Krisztus-kereszt az erdőn Holdas, nagy, téli éjszakában: Régi emlék. Csörgős szánkóval Valamikor én arra jártam Holdas, nagy,

Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. Ölts fekete ruhát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodjál belülről

Egész héten köd nyomta téli hegytetőnk: magas fellegek fogták fazekukba a tájat s rácsukták a fedőjüket. Ma se mozdultak meg.

Hegynek vitt az erdei út. Megálltam. Vacogtak a fák, jobbra-balra messze kinyílt szemeim előtt a világ: a táj,

Langyos ködbe balzsamozva mint az őszi csillagok néznek – titkon sejted őket – gyermekarcú angyalok. Érthetetlen, hallhatatlan csöndbe

Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia, aki nem tőlem és nem tőled kap életet. Néhány pásztornak,

“Egyetlen kötelességünket sem hanyagoljuk el annyira, mint azt, hogy boldogok legyünk.” Még gyerekkorában tüdejét tbc támadta meg, így