Széchenyi és Kossuth

Közzétette: Lighhouse

A liberálisokon belül az 1840-es évekre elkülönült egy olyan, magukat centralistáknak nevező csoport (Eötvös József, Trefort Ágoston, báró Kemény Zsigmond stb.), amely az új, parlamentáris államberendezkedés legfőbb akadályát a megyerendszerben látta, és az új közigazgatást ezért nélküle képzelte el. Kossuth és a liberálisok többsége ezzel szemben legbecsesebb nemzeti intézményünknek tartották a megyét, amelynek korszerűsített formában a jövőben is nagy szerepet szántak.

Széchenyi nem tartozott a centralistákhoz, ám viszonya Kossuthoz ennek ellenére egyre feszültebbé, és végül kifejezetten ellenségessé vált. Széchenyi úgy látta, hogy a Habsburg Monarchia erős nemzetközi pozíciója miatt konfliktus esetén a magyar reformmozgalom semmiféle támogatásra nem számíthat, így végül el kell buknia. Ezért Kossuthot, aki közjogi téren radikális irányba befolyásolta a liberálisokat, kellő judícium nélküli, veszélyes demagógnak tartotta. Erről szólt 1847 februárjában megjelentetett munkája, a Politikai programtöredékek, melyben vitapartnerét azok közé a „regényes tündérvilágban élő” felelőtlen izgatók közé sorolta, akik „szerencsétlen fajtánkra idézik a legnagyobb reactionak düheit” és amelynek a végeredménye „nem lehet egyéb, mint Hora Gloska-féle tragoedia”. Kossuthot érthető módon szíven ütötte a személyeskedő hangvétel, és öntudatosan válaszolta: a főurak talán ráérnek fontolva haladni, de nem így „a nép fia, kit századokon át halmozott arányban nyom minden teher, a nyomorult proletárius, ki az életet csak a keserves munka, a holnapi lét bizonytalansága s az éhség oldaláról ismeri”.