Közzétette:
Ezekből az egymást keresztező s egymással sokszor ellentétben álló adatokból rendkívül nehéz kihüvelyezni, hogy Jézus egyéniségében és műveiben mi is volt az új, ami nemcsak korával állította szembe, hanem kora fölé is emelte. A kérdés annál is nehezebb, mert a megszokott válaszok legtöbbje nem üt a szeg fejére.
Krisztus siratása. Quentin Matsys képe az antwerpeni múzeumban
A problémát már Jézus kortársai, vagy az evangéliumok is érzik, mikor leszögezik, hogy Jézus nem úgy beszélt, mint az írástudók, hanem mint akinek „hatalom” adatott. Ma ezt ihlet vagy zseniális beszédnek mondanók, de hogy közelebbről miben állt ez a zsenialitás, az nyílt kérdés.
Sokkal közelebb eső és konkrétabb felelet az, ha Jézus költőiségére utalunk. Szavainak egészen sajátos plaszticitása és hatása is kétségtelenül konkrét gondolkozásában, költői látásában és életteljes költői képekben való kifejezésében gyökerezik. E tekintetben is egyenes utóda több ószövetségi prófétának, akiknek a prédikációi nemcsak igazságok kinyilatkoztatásai, hanem formailag is kiváló szónoki és költői alkotások voltak.
Domitilla-szarkofág, középen a Krisztus-monogrammal, jobbra a Pilátus előtti jelenet, balra a töviskoronázás és kürénéi Simon . IV. század közepe (Vatikáni Műzeum)
De a legélesebb és egyúttal legmegfelelőbb világításba akkor kerül Jézus egyénisége és tanításának az eredetisége, ha azt mondjuk, hogy Jézus és kora, Jézus és a zsidóság közt a legnagyobb ellentét a gondolkozási módszer tekintetében mutatkozik. Egyénisége eredetiségének a kulcsa az, hogy egy deduktíven gondolkozó vallásos világban egyes-egyedül ő az egyetlen induktív módon gondolkodó.
Előtte néhány száz évvel Sokrates írta be nevét ugyanezzel a sajátosságával az emberi szellem történetébe. Amit Sokrates a filozófiai fogalmak kibábászása terén cselekszik, azt kísérli meg Jézus a vallásos gondolkozás területén. Amit Sokrates meghatározások, vitatkozások , következtetések és oktatások formájában tanít, azt Jézus költői képekbe öltöztetve teszi a vallásos gondolkozás közkincsévé. És érdekes, hogy ha tanításának ez a jellege évszázadokon át ismeretlen marad is, hatásait tulajdonképpen mégis evvel a sajátos gondolkozásának köszönheti, mint Sokrates.
A két módszer különbözősége sehol sem oly szembeötlő, mint a vallásos gondolkozás terén.
A vallásos gondolkozás általában határozottan deduktív. Ami tulajdonképpen a kinyilatkoztatás tanából folyik. Ha az isten ismerteti meg önmagát, ha ő az, aki akaratát közli, akkor a vallásnak nem lehet más feladata, minthogy kitárja szívét ez isteni megnyilatkozások előtt. A kijelentett isteni akarattal szemben az ember szerepe csak a befogadás, a hit, az engedelmesség és a belőle folyó kötelességek teljesítése, a kinyilatkoztatott igazságból kikövetkeztethető követelmények levonása lehet. A vallás igazságaihoz és parancsaihoz nem lehet és nem szokás okoskodásokkal közelíteni. És ha mégis: a vallásban az okoskodás és a bírálat nem terjedhet ki a vallás alapjaira, hanem rendesen csak később, alacsonyabb rendű jelenségeivel foglalkoztat. A szabályos logikai deduktív gondolatsor éppúgy egy tételből indul ki, éppúgy levonja belőle a következtetéseket s éppúgy alkalmazza azokat, mint a vallás, mely törvényeit és szabályait isteni kinyilatkoztatásokból eredezteti. A deduktív vallásos gondolkozás ereje különösen nagy és mélyen beidegzett volt a zsidóságban, ahol az egész élet évszázadok óta akörül forgott, hogy Jahu (Jéhu, Jahve) törvényt adott és hogy ezt a törvényt adott viszonyok közt hogyan kell teljesíteni… Ezt a módszert erősíti a szentírás tekintélye, a hagyományok tisztelete és az egész írástudó mesterség, mely a törvényt magyarázza a Misnában, a Misnához fűz megjegyzéseket a Talmudban, de az soha eszébe nem jut, hogy a – törvényen túltegye magát és hogy egyszer a saját szemével is nézze a világot.
Forrás: Szimonidesz Lajos – A világ vallásai (442-444. oldal) Könyvértékesítő Vállalat utánnyomás-sorozata, Dante Kiadás, Háttér Kiadó. Budapest ISBN 963 7455 93 0
Lighthouse 