Csáth Géza – Öngyilkos művészek

Közzétette:

 

 

Sűrűn olvasunk művészek öngyilkosságáról és öngyilkossági kísérleteiről. Hidegen tesszük le az újságot. Egy pillanatra eszünkbe jutnak a könyvek, amelyeket – ha az öngyilkos író volt – tőle olvastunk, a képek, amelyeket festett, ha festő volt, s ha színész, a szerepek, amelyeket játszott. Egy-egy jó emberünkkel elsajnálkozunk az öngyilkoson: milyen kár volt érte! – és ezzel vége. Pedig érdemes gondolkodni arról, hogy a művészettörténet lapjain miért szerepel egyre sűrűbben és sűrűbben a művészeik életadatainak végén a tudósítás, hogy öngyilkos lett.

Hogy a művészek ideges emberek, mindenki természetesnek tartja, s hogy tele van velük az idegorvosok váróterme, ezt éppúgy nem tartjuk különösnek, mint azt, hogy a katonát a háborúban megsebesítik, vagy a szénbányamunkás tüdőbetegséget kap. Ők az agyukkal dolgoznak – az pusztul. De miért jobban ma, mint azelőtt?

Csáth GézaA régi pszichológia mindig számon tartotta, hogy a melankolikus emberek közül kerülnek ki a művészek, mint akiknek lelkében már az élet apró dolgai is mély nyomot hagynak. Valóban: az igazi művész lelke érzékeny, mint a mikrofon. Föltranszformálja a külvilág behatásait az idegrendszerében, s ebből az energiamennyiségből születik meg a műalkotás. Ilyen körülmények között nem csodálkozunk, ha az ilyen emberek már harminc-negyven éves korukban brómot kérnek az orvosaiktól, és álmatlanságról panaszkodnak. Azaz csak egy részük: az aggályoskodó írók, akiknek fantáziája erőlködve, kínban alkot; az igazi modern művészek, akik folyton önmagukat figyelik meg, és lelkiismeretesen meg akarják látni is azt, amit sejtenek, meg akarják érteni, amit gondolnak. Flaubert a típusa ennek a művészfajtának, aki évtizedekig javítgatta a Bovarynét, és egy jelzőn két hétig gondolkozik. Ide tartozik Chopin is, aki délutánokig elkínlódik egy-egy harmóniai megoldással. Ki méltányol ilyen hallatlan szellemi erőlködést? Nagyon kevesen. A közönség soha. Egy pillanatra talán átérzi azt a mélységes látást, amellyel az író az életet elénk állítja, talán két napig is hatása alatt áll az írásnak, de azután vége. Akik szenvedéllyel olvasták a Bovarynét, az életnek eme objektív és szürke meglátását, azok nem feledik azt a nyomasztó érzést, amelyet ez a Flaubert mély emberlátó kedélye bennünk kelt. Igyekezünk tőle szabadulni. Nem akarjuk látni az elénk tárt képet. Az ilyen keserűen látó írókat ezért nem szeretik sokan, ezért nem volt nagy – általános – sikere Thury Zoltán írásának és Bródy azon munkáinak, amelyekben a nagy író valőrjei elhomályosodtak (A nap lovagja).

Az ilyen pszichikai berendezésű művészek mindannyian – kivétel nélkül – foglalkoztak az öngyilkosság gondolatával. Ibsen folytonosan az öngyilkosság problémáját feszegeti. Az élet rettenetes konfliktusaiban szinte erkölcsi prédikátorként ajánlja a dicső, a nagyszerű, a kérdéseket megoldó öngyilkosságot.

Sokszor rettentő csekélységek miatt durran el egy-egy pisztoly és ürül ki a méregpohár. Csekélységek a mi szemünkben, de micsoda hatalmas erőkké nőnek meg az öngyilkos érzékeny idegrendszerében. Emlékezünk Munkácsy öngyilkossági kísérletére. A művészetének tetőpontján állott. A műkereskedők annyi pénzt adtak neki, amennyi csak kellett. De egy napon, vagy tán egy hétig is, nem ment a festés. Sehogy se. A színek kemények, a rajz rossz, a fej fáj, s a térd reszket. Közben küldenek, hogy van-e már kép. Nincsen. Munkácsy azt érzi, hogy nem is lesz. Bútorokat megy válogatni a feleségével, aki gazdag. Úgy tetszik neki, hogy a lépcsőház, amelyen fölfelé haladnak, agyonnyomja. Ez a pillanat elviselhetetlen. Nincs kibúvó! Milyen jó lesz örökre pihenni! És aláveti magát a korláton. Szerencsére nem történt baj, és azután még megföstötte a Krisztus-képet és a többit; de a tébolydában újra pisztolyt kért.

Manapság aggodalmasan szaporodik az ideges emberek és művészek száma. Nem tudnak szabadulni – pedig de szívesen megtennők – attól a szemüvegtől, amelyet a mi labilis hangulatérzéseink tartanak a gondolkodásunk szeme elé. Faragó József egy esztendeig töprengett az öngyilkosságon. Szeretett volna felejteni és jól aludni (mint más), míg az ő órája is el nem érkezik. De nem lehetett. A kérdésre, amelyet az élet felvetett neki, felelni kellett, és egy év alatt meg is felelt.

Mit csináljunk ezekkel a szegény emberekkel, ezekkel a hangulathajhászó bolondokkal, aki dadogva beszélik el álomlátásaikat és lázban írják meg az érzéseiket, és nem tudják, minek?

Tulajdonképpen nekik van igazuk. Az ő éleslátásuk magasabb rendű. De szenvedést jelent. Egyszerre elkezdenek szaladgálni az élet vasketrecében, véresre zúzzák magukat, és amikor látják, hogy nincs szabadulás, gödröt ásnak a ketrec földjébe, belebújnak. És meghidegülten bár – de a ketrecből kijutottak.

1906

Forrás: Csáth Géza – Ismeretlen házban II. kötet (Kritikák, tanulmányok, cikkek)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s