Közzétette:
1785-ben jelent meg az uralkodó híres jobbágyrendelete, amely eltörölte a jobbágy elnevezést, megszüntette az örökös jobbágyságot, megtiltotta a jobbágyok botozását és mindenkinek megadta a költözési és pályaválasztási szabadságot, valamint a saját vagyonnal rendelkezés jogát. Ugyanakkor megszűntek különböző földesúri előjogok, mint például az italmérésé és malomtartásé. A továbbiakban a jobbágyok is szabadon és egész évben árulhatták borukat és más termékeiket. A Mária Terézia által egységesített jobbágyszolgáltatások, mindenekelőtt a kilenced és a tized azonban megmaradtak. A 
jobbágyok felszabadítására tehát anyjához hasonlóan, József sem gondolt. Az 1784 őszén kitört erdélyi román parasztlázadást, amely a nemesi földbirtokok szétosztását követelte a jobbágyok között, habozás nélkül leverette a kirendelt katonasággal, két vezetőjét, Horeát és Cloșcát kerékbe törette, az alvezéreket pedig börtönbe csukatta.
Az uralkodó utolsó fontos pátense 1789. február 10-én jelent meg. Szakítva a nemesi adómentesség elvével, a következő évi hatállyal ebben egységesítette a földbirtok után fizetendő adót. Ennek mértékét – tekintet nélkül a birtok urának nemesi vagy nemtelen származására – egységesen a jövedelem 12%-ában szabta meg. A jobbágyok földesurukkal szembeni kötelezettsége a jövedelem 07%-át tette ki, amit pénzben vagy terményben lehetett teljesíteni. Ez azt jelentette, hogy a jobbágyok, akiknek a robotkötelezettsége ezzel megszűnt, a jövőben jövedelmük 70%-ával szabadon rendelkezhettek.
II. József fenti intézkedései – különösen a nemesi jogok megnyirbálása és a latin nyelv felváltása a némettel – a magyar rendek olyan ellenállását váltották ki, amilyenre évtizedek óta nem volt példa. Vajon a magyar nemzet – háborogtak például a Bihar megyei nemesek –, amely szabadságát „annyi viszontagság közt immár egy évezreden át képes volt megőrizni, most, […] e felvilágosult században, éppen abban a korban, amikor más nemzetek rég elfelejtett jogaikat is visszaszerzik s újra nemzetek kezdenek lenni, most veszítse el ősi szabadságát s pusztuljon el politikailag a népek nagy társaságában?” Lázadoztak más tartományokban is, mindenekelőtt az 1713-tól a Monarchiához tartozó Dél-Német alföldön is a leendő Belgiumban, ahol az elégedetlenkedés 1789 elején fegyveres felkelésbe torkollott, ez pedig – a francia forradalmi eseményektől bátorítva – 1790 januárjában a függetlenség deklarálásához vezetett. A Monarchia haderejének zömét ugyanekkor az Oszmán Birodalom ellen a cári Oroszországgal karöltve folytatott újabb hadjárat kötötte le. Ha a magyar rendek is felkelnek, vagy egyszerűen csak bojkottálják a két fronton harcoló hadsereg megnövekedett szükségleteihez való hozzájárulást, akkor ismét a Habsburg Monarchia léte forgott volna kockán. Ezt a délen harcoló katonái körében tartózkodó és az ott szerzett maláriától szenvedő uralkodó is érezte. Ezért tanácsadóira – gróf Pálffy Károly kancellárra és Bánffy György erdélyi kormányzóra, valamint az idős Kaunitzra – hallgatva 1790. január 26-án a türelmi rendelet, a lelkészképzés átalakítása és a jobbágyrendelet kivételével valamennyi reformintézkedését visszavonta. Alig egy hónapra rá, 1790. február 20-án meghalt.
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (286—287. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
Lighthouse 