Pilinszky János

Pilinszky János – A világtalan pap áldozata

Közzétette:

 

 

1961. július 16-án, Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén mutatta be aranymiséjét Kisznyér Kálmán nyugalmazott plébános, világtalan pap, a kiskunfélegyházi „egycsövű” ótemplomban.

Pilinszky JánosReggel kilenc óra van. Megkondulnak a haragok, kezdetét veszi az ünnepi szentmise. A riporter is megérzi a zsúfolásig telt templomban a kivételes órát, azt, hogy a hívők seregét valami rendkívüli erejű személyes szeretet tömöríti az oltár köré. S az áldozat bemutatásának ez a „személyes” jegye csak még élőbb, még megrendítőbb tartalmat ad. Ezt a külön tartalmat nagyon nehéz lenne pontosan megmondani. Pontatlan „fordítása” valahogy így szól: „Fogadd el, urunk, tőlünk, híveidtől az itt bemutatott miseáldozatot. Hiszen aki oltárodnál áll, valóban közülünk való, egy velünk, s ő maga is áldozat érettünk a te oltárodon. Ő maga is áldozat, ki töretlen hitével, derűjével halhatatlan példáját adta a szeretetnek és a tűrésnek. Miseáldozata mellett fogadd el hát őt magát, mint eleven áldozatot, fogadd el egyszerű életét, világtalan tisztaságát engesztelésül a mi vétkeinkért”.

*

Mise után a plébánia kertjét valósággal elözönli a nép. Alig tudok odaférkőzni az ünnepelthez, kit sorra köszöntenek fel régi, messzi vidékről jött hívei. A vak pap hangjukról fölismeri őket, de hasonló szeretettel, készséggel fogad engem is, kivel most szorít életében először kezet.

Ötven esztendeje, hogy első miséjét elmondotta, s azt is itt, Félegyházán, s ugyanezen a napon, Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén.

Tizenkét esztendeje vak. Vakságát csodálatos derűvel és jókedvvel viseli. A tragédiának legkisebb árnyéka sincs körülötte.

Sok mindenre jó a vakság – meséli ő maga. S ami még hihetetlenebb, s egyedül az ő érdeme: környezete mosollyal hallgatja szavait.

Van, aki hosszú évek után egyenesen azért jött hozzám meggyónni, mert vak vagyok. Meg is kérdezte: „Igaz, hogy a tisztelendő úr vak?” Persze, én megnyugtattam, s ő elvégezte gyónását. Így működik a kegyelem – fűzi hozzá. S különös boldogsággal: – Talán azért is van olyan sok gyónóm. Évi hétezer…

Megvolt természetesen a maga krízise is, át kellett esnie vakságának kritikus hónapjain, amíg helyét ismét megtalálta. Miután elvesztette szeme világát, még egy esztendeig vezette önállóan plébániáját. De be kellett látnia, hogy ez bizony nem megy. Nehéz volt nyugalomba vonulnia közel negyvenesztendős tevékenysége után – melynek Cegléd, Hatvan, Bugyi község voltak a főbb állomásai –, végül is azonban engedett. Így került vissza hajdani szülővárosába, Kiskunfélegyházára, hol Oláh Károly kanonokban megértő segítőre és barátra – családias otthonra – talált.

Kiderült, hogy még mindig használható vagyok – mosolyog s eltűnődik. – Mindennap misézem, s van, hogy egész napon át gyóntatok.

Mosolygunk valamennyien, s talán nem is gondoljuk, hogy egyedül az ő derűjéből és erejéből születhetik meg ez az „általános derű”, ez a közös mosolygás.

*

Megköszönöm szavait, s a magam részéről már be is fejezném a „vallatást”. De most ő szeretne még mondani valamit.

Aranymisém alkalmával nem feledkezhetem meg édesapámról. Építőmester volt Félegyházán. Hat gyermeket nevelt föl, s közülük négyet diplomásnak. Hetvenöt éves fejjel is hálás gyermeke vagyok.

Szavaira csönd lesz a szobában. Az ünnep legmélyebb értelmében ünnepi hangulat: összegeződik benne az idő, s valahogy kilépve belőle egy pillanatra átvált az időtlenbe. Abba az időtlenségbe, amit mi hívők, örök derűnek érzünk, és Isten közelségének nevezünk.

(Új Ember, 1961. július 30.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s