Az „arany ország”

A nők feje valóságos sárgaréz oszlopon trónol – errefelé különleges szépségideálnak hódolnak: az asszonyok nyakának hosszúságáról következtetni lehet társadalmi helyzetükre. Az első sárgaréz gyűrűt már ötéves korban elhelyezik a kislányok nyakán. Fontos ceremónia ez, napját a falu varázslója tűzi ki. Kétévenként újabb és újabb gyűrűt helyeznek föl. Egy felnőtt nő nyaka így a természetesnek kétszeresére nyúlhat. Manapság ez is kezd kimenni a divatból, éppúgy, mint a házasságtörés szörnyű büntetése: a hűtlen asszony nyakáról leszedik a sárgaréz gyűrűket, minek következtében élete hátralévő részét ágyban kell töltenie, vagy pedig fel kell támasztania a fejét, különben megfullad a nyakizomzat elsorvadása, a csigolyák deformálódása miatt. A zsiráfnyakú nők a palaungok törzséhez tartoznak, akik a thaiföldi határ mentén élnek.

Zsiráfnyakú Kayan nők

Más kép: ha nem tudnánk, miről van szó, azt hihetnénk, a fiatal nő agyagot kent az arcára. Arca, homloka rikítóan sárga. Fésűvel körkörös mértani mintát rajzolt az arcát fedő rétegre. Átszúrt fülcimpájában – védekezésül a gonosz szellemek ellen – centiméternél is vastagabb ezüst peckeket visel. Az arcára kent paszta a thanaka, amit az azonos nevű fából nyernek: ez a legolcsóbb szépítőszer és napvédő krém. Gyorsan szárad az arcon és hűti a bőrt. A fiatal nő az Arakan északi részén élő thet törzs tagja.

Naplementekor aranyfényben ragyog a Dhammayangyi-templom. A hatalmas pagani templomegyüttes romjai az első burmai birodalom egykori királyvárosának területén láthatók. A 11—13. századi számtalan szentély közül mintegy 1000 maradt meg.

A wak törzsről úgy tudják, hogy időnként még ma is kirajzanak a Shan-fennsík északkeleti részén fekvő, megerősített falvaikból és rituális fejvadászatra indulnak. Déli szomszédaik a paok türkiz színű turbánt hordanak, ami annak a jele, hogy – hitük szerint – a sárkánytól származnak. Az északi nagák felsőtestét viszont furcsa tetoválások – talán emberfejeket ábrázoló rajzolatok – díszítik.

Közös vonásuk alig van ezeknek a népeknek, talán csak az, hogy valamennyien Mianmar (Burmának most ez a neve) polgárai. Közéjük tartoznak a shanok is, akik 250 évig uralták az országot. Szoros rokonságban vannak a thaiokkal, az arakánok viszont a mai Banglades területéről származnak, és pompás bengáli stílusú templomokat építettek. A monok egykori nagy kultúrnépéből, amely kereken 1000 éve élte virágkorát, s „arany országnak” nevezte Burmát, ma már alig maradtak. Hasonló sorsra juthatnak a karok is, akik több évtizede véres dzsungelháborút vívnak függetlenségükért.

Valamennyiüket a perifériára szorították a legkésőbbi bevándorlók, a burmaiak. Mielőtt a 8. században megvetették lábukat a mai Mianmarban, nomádokként éltek a Góbi sivatagban és Tibetben; tibeto-burmainak is nevezik őket. Ma ők vannak többségben, a politikai hatalmat is ők tartják kézben. Érthető, hogy a rangooni kormányzat fáradhatatlanul népszerűsíti a nemzeti együvé tartozást és hirdeti a közös jövőt. Annál inkább, mivel élnek még Burmában chinek, kayahok és kachinok, kínaiak és indiaiak is. A skála rendkívül széles, s nem csupán az itt élő népeké, de a civilizációs fokozatoké is: a dzsungelbeli vadásztól a szoftverkészítőig terjed. Nem csoda, hogy az „arany országban” nem éppen stabil a politikai helyzet. A feszültségek először 1988-ban eszkalálódtak polgárháborús zavargásokká, és egyáltalán nem biztos, hogy a pillanatnyi nyugalom hosszú életű lesz.

Forrás: Ezerarcú világunk – Ázsia, Ausztrália (314. oldal) Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1993 ISBN963 7961 04 6 ISBN 963 7961 33X