Közzétette:
A királyi hatalom Kálmán után megrendült tekintélyének helyreállítása csak III. Bélának (1172—1196), III. István öccsének sikerült. Mánuel leányának jövendőbelijeként és a császári trón várományosaként Béla Bizáncban nevelkedett. Ám miután a császárnak fia született, egy francia hercegnővel házasították össze, és megengedték számára, hogy elfoglalja a magyar trónt. Béla több szempontból is új uralkodói stílust honosított meg. Bár udvarházról udvarházra haladva népes kíséretével maga is járta az országot, mégis gyakran tartózkodott Esztergomban, amelyet a királyság gazdasági, adminisztrációs és kulturális központjává szervezett. Az addigi egyszerű lakótorony helyébe francia mesterekkel tágas királyi palotát, ennek közelébe pedig az esztergomi érsek számára új székesegyházat építtetett. A várpalota, valamint a román mellett a korai gótika és a bizánci stílus jegyeit is magán viselő templom 12. századi építészetünk legjelesebb teljesítményei közé tartoztak. A török idők alatt sajnos mindkét épület elpusztult. A székesegyház festményről ismert nyugati díszkapuja (Porta speciosa) alapján mindazonáltal képet alkothatunk magunknak a korszak román építőművészetéről és ideológiájáról. Ez utóbbiról a kapu timpanonja árulkodott, amelynek szimbolikája a világi és az egyházi hatalom egyetértésének és békés egymás mellett élésének óhaját fogalmazta meg. Esztergom mellett fejlesztette Béla Székesfehérvárt is, ahol minden év augusztus 20-án személyesen orvosolta alattvalóinak sérelmeit.
18.századi olajfestmény a 12. század végén építtetett esztergomi székesegyház nyugati kapuzatáról, az ún. Porta speciosa-ról, amelyet egy 1763-as földrengés pusztított el. A kapuzat oldalsó szárkövein apostolok és szentek láthatók, timpanonjában pedig Mária a gyermek Jézussal. Máriától jobbra Szent Adalbert, az egyik magyarországi hittérítő és az egyház mártírja, jobbra Szent István áll. Ez a szimbolika a világi és az egyházi hatalom békés egymás mellett élésének az óhaját sugallja.
III. Béla még fontosabb újításának tartható a királyi ügyintézés írásos dokumentálásának a rendszeresítése. Elrendelte, hogy a jelenlétében tárgyalt ügyeket írásba kell foglalni, s ennek elvégzésére felállította a királyi kancelláriát. Ennek köszönhető, hogy a szóbeliséget 1200 körül Magyarországon is kiszorította az írásbeliség, ami nagyon fontos kulturális előrelépés volt. Az itt készült iratokat – döntően okleveleket – kizárólag „kutyabőrre”, vagyis pergamenre írták. A kínai eredetű és Európában arab közvetítéssel elterjedt olcsó papír, amely rongyból készült, Magyarországon csak a 14. század elején jelent meg. A kancellária munkáját segítették azok az egyházi testületek – főleg káptalanok és szerzetesi közösségek, melyek a király vagy képviselőjének parancsára maguk is állítottak ki okleveleket, illetve eljártak a hozzájuk forduló egyházi és világi személyek ügyeiben. Ezeket az 1874-ig fennálló, a későbbi közjegyzőségekhez hasonló intézményeket nevezték hiteleshelyeknek.
A káptalanok, kolostorok és a nagyobb plébániák melletti iskolákba egyre többen jártak. A klerikusok mellett megjelentek a laikus írástudók első képviselői, akiket deákoknak hívtak, s akik az egyházi tudományok mellett praktikusabb ismeretekre is szert tettek. A veszprémi káptalani iskolában például, amely a 13. század második felében az ország egyik legfejlettebb oktatási intézményének számított, az ún. hét szabad művészet (nyelvtan, szónoklattan, logika, számtan, mértan, csillagászat, zene) mellett már jogot is tanítottak, s könyvtára akkora volt, hogy alig fért el a sekrestye egyik szobájában. A tanultság fogalma a klerikus fogalmától mindazonáltal csak a 14. század első felében vált el jól érzékelhetően. Addig mindenféle értelmiségi feladatot a klerikusok láttak el. A királyi kancelláriában dolgozott az a jegyző, akit az utókor Anonymusként, vagyis Névtelenként ismer, s aki regényes elemekben bővelkedő első megmaradt gesztánkat formába öntötte (Gesta Hungarorum).
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (79—80. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
Lighthouse 