Juhász Gyula – Hódmezővásárhely

Mikor a vonat e csöndes alföldi város határába ér, mintha egy árnyalattal valahogy sötétebb kék lenne a levegőég és barnább az anyaföld. Valami különös genius locija van ennek a kedves és édesbús városnak, amelyet egy alkalommal nem egészen alaptalanul a magyar Fiesolének kereszteltem el. Az ember kinéz a vonat ablakából és akaratlanul is fölkiált.

– Nini, milyen szép nagy Tornyai-felhők tornyosulnak amott, valóságos barna bikái az égnek. Hát amott azok a szelíd és bánatos Endre Béla-tanyaházak! És az a Rudnay-kútgém a darvakkal! Szinte külön parcellák vannak itten, egy-egy vásárhelyi piktor hangulatának megfelelően.

És ha beérsz a városba, a kút körül formás, meleg, barna bronz lányokat és menyecskéket találsz, akik meg mintha csak Pásztor János képzeletéből pattantak volna eléd. Mondom, valami különös genius locija van ennek a városnak és földnek. Három más nagy vidéki város nem termett annyi sajátos és istenáldotta művészt, mint ez a Sárhely, ahogy Tornyai János egyik sírvavigadó versében elnevezte. (A néhai A Hétben jött ez a verse és remélem, azok a lányok nem olvasták, akiket alaposan megénekelt benne.)

Festők és szobrászok gazdag televénye ez a város, amelynek sajátos levegőjében nőtt nagyra a mélabús magyarsága Rudnay Gyula, éspedig olyan nagyra, hogy a mai művészetünknek ez a magányos, karcsú tornya ellátszik immár Brüsszelbe és Firenzébe is. És itt él, hűségesen és dolgosan, a finom és nemes lélek, a drága jó Endre Béla, akit a mai hazai piktúra Tompa Mihályának neveztem egyszer, és akinek halk és mély lírája ennek a tájéknak a legbensőbb titkait meséli el a művészet áhítatos és szerelmes hívőinek. Ezen a talajon nőtt izmossá Tornyai János haragos elbúsulású alföldi festőisége, amelyet viszont az Arany balladáival tartok közeli rokonnak, és ennek a földnek igaz fia Darvassy István is, a marcona atyafiak kemény és komor megörökítője. Pásztor János és Kallós Ede plasztikája is a vásárhelyi televény hajtása, alakjaik mintha csak most bukkantak volna elő ebből a földből, mint a tenger habjaiból a gyönyörű Afrodité. És milyen gazdag népművészete van ennek a talajnak: kerámiája messze földön keresett.

És ez az alföldi város szereti és megbecsüli érdemes fiait, büszke rájuk, számontartja őket, és ha egyik-másik tékozló fiú (aki a szíve és elméje kincseit tékozolja) időnként megtér a szülői ház bankettasztalához, az őszinte és meleg becézés ajnározó szavai és tettei fogadják. Itt hamarosan szobra támadt Nyizsnyay Gusztávnak, ennek az egyszerű szavú vidéki muzsikusnak, és amikor legutóbb a vásárhelyi művészek kollektív tárlatot rendeztek a városháza termeiben (nem kellett nekik soha instanciázni és kunyorálni a méltóságos előszobákban), a város maga több mint százmillió korona ára műalkotást vett meg magának, és úgy érezte, hogy ezzel csak gazdagodott. Ennek a városházának nagytermében függ nagy Bercsényi Miklós mokány képe, kivont fringiával, hatalmas lendülettel, amely mintha a múltból a jövőbe törne; a legerősebb benyomások egyike, amit a magyar vidéken éreztem: Tornyai János alkotása. Ez a kuruc a maga dacos és kemény kiállásával olyan egy testvér a Bibó Lajos Ernecével és a Csomorkányi keserű lelkével.

Maga Vásárhely a föld életét éli, komolyan és csöndesen. A népe is a föld egyenletes és állandó nyugalmát és méltóságát árasztja magából: hallgatag és álmatag nyugalmát, de úr a maga portáján és pusztáján és nem volna tanácsos kikezdeni vele. Protestáló nép ez, de nem hangosan és főleg nem lármásan protestáló. A juss népe ez, amely nem enged a negyvennyolcból, és én valahogy abban is valami protestálást érzek, hogy éppen Bethlen Istvánt választotta meg követévé, azt a férfit, aki, bárhogy vegyük is a dolgot, mégiscsak a jelszavas politika ellen próbált már egyszer cselekedni is valamit, ha nem is úgy, ahogy kellene és lehetne.

Nem pusztán véletlen, hogy a fájdalmas emlékű Nagy Gyurka ebben a városban telepedett meg, ebben a városban indította útnak a Magyar Köztársaságot, az első magyar republikánus újságot Ferenc József uralkodása alatt, még a nagy háború és forradalom előtt. Ebben a városban valahogyan mindig az a Kossuth Lajos uralkodott, igazán és egészen, akinek ércmása (Kallós műve) ott borong és virraszt a város főterén, és akinek neve ott él és hódít a fekete kabátok alatt a szívek mélyén. Kossuth Lajos népe és Kossuth Lajos városa ez, és nekem egyik legkedvesebb gyermekkori emlékem Vásárhelyről az öreg Kristó Lajos bátyám puritán és egyenes alakja, aki noha egy darabig polgármestere volt a cíviseinek, mégis arra volt a legbüszkébb, hogy a neve majdnem úgy hangzik, mint imádott és száműzött kormányzójáé. (Az öreg mindig visszavárta.)

1914-ig kialakult Hódmezővásárhely polgáriasodó jellege. Ekkor jött létre a máig részben eredeti épületekből álló Kossuth tér is a városházával, a bank, a posta, valamint a bíróság épületével, a Zrínyi utcán az Úri Kaszinó magyar szecessziós házával. (Fotó: turizmus.hodmezovasarhely.hu/a-varos-tortenete)

A vásárhelyi Oldalkosár utcai régi ház egyébként is fontos fejezet életemben. Itt olvastam az első Verne-regényt a Vasárnapi Újságban, itt írtam az első szerelmes verset szép rokonomhoz, K. M.-hoz, itt láttam az első színházi előadást, mikor a népkerti bódé hasadékán kukucskálva gyönyörködtem Makó Lajosban, a legjobb peleskei nótáriusban. Mi több, első nyilvános szereplésem és sikerem is Vásárhelyhez fűződik. Egy szép nyári ünnepélyen a népkertben én voltam Vazulik mester bűvészinasa a nagy tűzijáték rendezésében, mikor is tündöklő nappalt csináltunk a fekete éjszakából. De jó volna ezt még egyszer megcselekedni: a magyar éjszakába új hajnalt varázsolni. A vásárhelyi művészek, a színek és formák fiesolei hittel és reménnyel alkotó mesterei mind ezt akarják. Márpedig az erős hit és a jó remény csodát is tud művelni, mint valaha régen Fiesoléban.

Délmagyarország, 1926. szeptember 5.

Forrás: Juhász Gyula – Örökség (Válogatott prózai írások)