VIII. Henrik elszakad a római egyháztól

VIII. Henrik (1509—1547), az angol államegyház megalapítója, eredetileg hallani sem akar a reformációról. A papnak készült király Luthernek támad és védelmébe veszi az egyházat, különösen pedig a hét szentséget. Luther durván válaszol. X. Leo pápa a „defensor fidei” (= a hit védője) címmel tünteti ki az egyház ügyével magát azonosító királyt. Az angol királyok a szép címet a mai napig hordják, VIII. Henrik azonban a kitüntetés után egy évtized múlva királyi hatalmának a korlátlansága érdekében az angol egyházat elszakította Rómától, megtiltotta, hogy a pápának az egyház engedelmeskedjék, a szokásos jövedelmeket neki beszolgáltassa s magát hatóságának alávesse. Az angol egyházból nemzeti egyházat csinált, amely a pápaságtól függetlenül élt tovább. A pápa egyházi hatalmát a szigorúan vett vallási dolgokban való döntés kivételével a saját kezébe vette s az egyház hitrendszerét és szervezetét majdnem érintetlenül hagyva, az egyházat az államhatalom alá rendelte. A kolostorokat feloszlatta, javaik egy részét új püspökségek szervezésére, a pápától elvont tizedet és az annátákat pedig a papok állami javadalmazására fordította. Holta napjáig egyforma szigorúan hadakozott a római pápaság elismerése és az eretnekségek ellen. És ha harmincnyolc éves uralkodása alatt két feleségét végeztette ki, két bíborost, két érseket, 18 püspököt, 13 apátot, 500 szerzetest, 58 teológiai és jogi doktort, 12 herceget és grófot, 164 nemest, 124 polgárt és 110 asszonyt juttatott vérpadra, ezek nem mind a római hitűségük áldozatai voltak, hanem a protestáns gondolatoknak is akadnak köztük vértanúi. Az angol egyház csak VIII. Henrik halála után lépett az igazi reformok útjára. 1549-ben elkészül a Common Prayer Book, az új szertartáskönyv, amely előírja az egész év folyamán felolvasandó bibliarészeket, az istentiszteletek és szertartások rendjét, amely a külső formák óvatos megváltoztatásával már reformátori gondolatokkal van telítve. 1549-ben behozzák a papok házasságát. 1552—53-ban új hitvallás (a 42 pontból álló) készül és Cranmer Tamás kátét ír, amelyben a reformált vallási alapelveket foglalja össze.

Mária (1553—1558) rövid öt évig tartó, de véres uralkodása alatt a katolikus egyház megint uralomra került s vagy háromszáz kivégzéssel (a kivégzettek közt voltak Cranmer Tamás canterbury-i érsek, Riddley és Latimer püspökök) szilárdította meg uralmát. Utána Erzsébet (1558—1603) került a trónra, aki vallásos tekintetben atyja útjaira tért vissza, az angol egyházat megszervezte és egyben radikalizmusok ellen megvédelmezte. Uralkodása alatt készül a 39 pontból álló angol hitvallás, amely reformátori alapon áll és a Common Prayer Book átdolgozása, mely sok katolikus ízű szertartást megtart. Az államegyház püspöki és katolikus maradványokkal megalkuvó szellemével szemben a céltudatosabb reformáció hívei, a presbiteriánus és a puritán ellenzéket is elnyomta. I. Jakab (1603—1625) hasonlóképp éreztette a puritánokkal a hatalmát úgy, hogy sokan inkább elhagyták hazájukat és kivándoroltak Amerikába, ahol szabadabban élhettek, minthogy otthon az örökös üldözést tűrjék. Ez a kivándorlás vetette meg alapját Amerika jövendő nagyságának. I. Károly (1625—1649) szerencsétlen uralkodásának a forradalom vet véget, a Cromwell köztársasága után trónra került II. Károly (1660—1685) megint visszaállította az államegyházat s a katolicizmussal rokonszenvezett, mire a parlament 1673-ban rákényszerítette a Testakta szentesítésére, mely az államhivatalokba jutást a király egyházi szupremáciájára letett és az úrvacsorai átlényegülés-tan megtagadását is magában foglaló eskütől tette függővé. Utóda II. Jakab (1685—1688) a lelkiismereti szabadságot a katolicizmus érdekében deklarálta (1687), mire a nép forradalommal válaszolt s a Stuartokat végképp elűzte Anglia trónjáról. III. (Orániai ) Vilmos (1689—1702) az 1689-i türelmi törvénnyel rendezte a vallási viszonyokat. Az államegyháztól elszakadt disszenterek vallásgyakorlatát felszabadította (az unitáriusokra és a baptistákra nézve a régi büntető rendelkezések hatálya fennmaradt), de a községi és az állami hivatalokból továbbra is kizárta őket, lelkészeiket pedig kötelezte a 39 pontból álló hitvallás és a király főhatóságát elismerő eskü tételére. A katolikus vallás továbbra is tilalmas maradt, 1699-i törvények életfogytiglan való börtönnel és vagyonelkobzással büntették a katolikus misemondást és a vallásoktatást. Ezeket a büntetéseket a parlament csak 1778-ban törülte el s a katolikus kultuszt csak 1791-ben engedte meg, de a király egyházi szupremáciájára való esküt 1829-ig megkövetelte tőlük. A disszenterek még később jutottak hozzá a teljes szabad vallásgyakorlathoz. 1813-ig az unitárizmus büntetése halál volt, 1844-ig a disszenterek nem szerezhettek és birtokolhattak templomokat, alapítványokat stb. Felszabadulásuk óriásira növelte számukat. 1800-tól 1836-ig istentiszteleti helyiségeik száma 4302-ről 8490-re emelkedett.

Forrás: Szimonidesz Lajos – A világ vallásai (625-626. oldal) Könyvértékesítő Vállalat utánnyomás-sorozata, Dante Kiadás, Háttér Kiadó. Budapest ISBN 963 7455 93 0