Erdélyt járva – Segesvár

„Segesvár egyik kiválóan gyönyörű pontja a szászföldnek (…) Utczái szűkek, kanyargók mindenfelé, valóságos labyrinth, s házain is azon komor és ódon jelleg uralkodik, melyet a magyar korona városaiban már ritkán találunk…”

(Lukács Béla, 1870)

Miután a fehéregyházi síkon elesett Petőfi, Segesváron elbukott a magyar szabadság ügye is. A legtöbben ezzel a sajnálatos történelmi eseménnyel kapcsolják össze az elénk táruló soktornyú várost – ami ugyanúgy a Nagy-Küküllő partján fekszik, mint Medgyes és Székelykeresztúr –, noha azt ezer másról is meg lehetne jegyezni. Egy biztos, nem Drakuláról, akiről tévesen azt terjesztik, itt töltötte első két évét, noha az emléktáblával ellátott ház még nem is igen állt, mikor 1431-ben megszületett. Ellenben, aki eljut e házig, azaz felkeresi Segesvár ötszáz évvel ezelőtti állapotában megmaradt, időközben a világ örökségévé lett középkori várnegyedét, már kevésbé gondolja úgy, hogy egy (csata) vesztőhelyre érkezett.

Ehhez fogható ugyanis az egész Kárpát-medencében nincs. Meg sem lepődünk ezért, mikor olvassuk, már a rómaiak is erődöt létesítettek a város fölé magasodó 72 méteres hegyen – Castrum Stenarum volt a neve, ami egyértelműen várat és nem egyszerű őrhelyet jelöl –, de már a kelták és a szkíták is jelen voltak e vidéken.

Amit a magyarok térnyerését követően, s az Árpád-házi királyok tudatos betelepítő akcióinak köszönhetően itt a szászok vettek birtokukba, s ezt fényesen jelzi, hogy 1280-ban már Szászvárként tüntetik fel a térképek. Száz év múltán azonban már a mai nevén szerepel mindenütt, ami a kertjei alatt csordogáló Seges patakra utalás. Ekkor – egész pontosan 1376-tól – már városi kiváltságokat élvez, és a védelmét szolgáló falakon belül megkezdi felfelé irányuló fejlődését.

Ennek eredménye a sikátorokkal és tornyokkal, a helykihasználás minden létező fortélyát bevető építészeti megoldásokkal létrehozott Fellegvár, amit egyedül a várost pusztító tűzvészek és a mi kurucaink károsítottak az idők folyamán. (Utóbbi annak megtorlása volt, hogy a Habsburgokkal egy nyelvet beszélő szász polgároknak eszük ágában sem volt felesküdni Rákóczi zászlaira.) Aki átlépett a város szimbólumává lett négyemeletes Óratorony kapuján, máris a megelevenedett múltban találja magát. Ha pedig a céhek által épített és védett bástyák mentén haladunk lefelé – kilenc megmaradt a hajdani húszból –, egy idő után a hegytetőt megkoronázó Szent Miklós templomhoz jutunk. A ma már az evangélikusok által használt, mostani formáját a 15. század végére elnyert, és egy földrengés után 1838-ban restaurált gótikus szentélyben sokan a brassói Fekete-templom kicsinyített mását látják. Érdekes hangulata van a hozzá vezető „deszkaalagútnak”, a 172 fokot számláló Diák-lépcsőnek, amihez hasonlót csak a budai várban találni.

Szóval, ahogy írtuk is, mire sétánk végére érünk, valahogy ki is megy a fejünkből, hogy innen nem messze foszlott szét az 1848-as szabadságharc, egyúttal függetlenségünk ábrándja. S talán azért könnyebb a felejtés, mert amikor ezek a falak épültek, még azt se lehetett sejteni, hogy majd jő egy katonává vedlő költő, és népe élén síkra száll a világszabadságért…

Forrás: Técsi Zoltán-Illyés Csaba – Erdély legszebb városai és főterei (40—41. oldal,Kárpáti Kincsestár, Pannon-Literatúra Kft. 2020 ISBN 978 963 237 236 5 |Képek: Wikiwand