Kosztolányi Dezső – Óvoda

ANYAI nagyanyám, ki feltűnően rövidlátó volt, reggel átjött hozzánk és így szólt anyámhoz: — Ezt a gyereket is óvodába kellene adni. Az a gyerek, kiről beszélt, én voltam. Kis nádszéken ültem, a galagonyabokor alatt és vajaskenyereztem. Nem tudtam, jól hallottam-e, amit mondott. Lélegzetem elállt a haragtól. Sohasem hittem, hogy így lehet beszélni egy emberről, legkevésbé pedig rólam. Meg sem kérdeznek, csak elküldenek egy ismeretlen helyre, valahová. Gyűlölettel néztem nagyanyámra. Szeme az ujjnyi vastag szemüveg alatt még zöldebbnek rémlett s tudtam, ő is gyűlöl engem. Akkor vettem észre, hogy arca csupa ránc és nemsokára meg fog halni. Nyomott hangulatban keltem fel a nádszékről, valami nagyon rosszat, eddig ismeretlent sejtve, de munkához láttam és még elintéztem néhány igen sürgős dolgot, melyet már igazán nem lehetett tovább halasztani. Kihoztam a kézitükröt, megvilágítottam vele a padlás szelelőlyukait, melyekbe rongyok voltak gyömöszölve, a csatorna rostélyát, a szemétdombot. A kertben kettéharaptam egy pár keserű orgonalevelet. Innen az ebédlőbe mentem megnézni, él-e még a katicabogár, melyet tegnap a pohár alá tettem. A padláson egy bádogkádba álltam és anélkül, hogy bármit csináltam volna, körülbelül egy óráig maradtam úgy, mozdulatlanul. Azt képzeltem, hogy hajón vagyok. Délben ebben a kádban leltek meg. Ha így egyedül, játék közben találtak, mindig elpirultam. Annyit tudtam, hogy játszani nem szégyen. De a nagyok mégis kinevettek, valahányszor csak elképzeltem azt, amit nem láttam. Ezért aztán a képzeletet, mint valami bűnt, rejtegettem. Zavartan ültem az asztalhoz. Anyámat a padlásbeli jelenet meggyőzte, hogy tenni kell valamit, az ebéd végén közölte is velem, hogy holnap reggel már óvodába megyek. Szájamban elkeseredett a piskóta. Kiköptem a tányérra és nem tudtam többet enni. Fejemet a mellemre hajtottam. Hiába mondtam volna, hogy nem megyek, inkább kiszaladtam az udvarra. Itt halálos félelem szorította össze szívemet. Lődörögtem ide-oda, azzal a titkos reménységgel, melyet a halálra ítélt is érez kivégzés előtt, hogy talán mégsem történik meg az, ami feltétlenül megtörténik és valahogy megfeledkeznek az óvodáról. Később beborult az ég. Ideges szürkeség takarta el a lombokat. A fészerben egy sarokban ültem. Sötét, züllött lehettem, mint egy kis anarchista. Azon gondolkoztam, mit vétettem rövid életemben. Nem értettem, miért visznek el hazulról. Lefekvés előtt pedig a nagytükörben még egyszer megnéztem vézna kis alakomat, melyet oly szánandónak találtam, hogy sírva fakadtam. Reggel a szokottnál korábban öltöztettek fel. Nagyanyám jött értem a piacról, fekete táskával, melyben zöldség és hal volt. Hogy mi az óvoda, arról eddig nem igen tépelődtem. Egyetlen egyszer mutatták meg, de akkor elfordított arccal szaladtam hazáig és a szorongás mindannyiszor megújult, később is, mikor az óvodával fenyegettek. Igazat szólva, sohasem hittem, hogy egyszer én is oda kerülök. Két görbe kis utcán kellett átmennem. Hamar odaértünk. Azt gondoltam, hogy sokkal messzebb van. Nagyanyám kinyitott egy rozoga faajtót, betuszkolt és visszarántotta a kilincset. Benn, a nagy-nagy udvar mélyén, földszintes ház állott, az akácfák közt, annyi ablakkal, melyet életemben sem láttam, előtte egy homokos játéktér, melyen egymástól alig megkülönböztethető, egyforma, tornainges gyerekek zajongtak, hasonlóak hozzám, kicsinyek és gyengék. Pár lépést tettem előre, majd újra megálltam, egymás felé forduló, csámpás lábakkal. Nem vettek észre. Végre egy nő jött, kiről megtudtam, hogy az óvodásnéni, kézen fogott és vezetni kezdett, befelé. Reszketve toltam el magamtól. Később, nagyon bizalmatlanul, mégis vele mentem. Nem értettem, honnan ismerhet engem. Mert úgy viselkedett, mintha ismerne. Kérdezősködött erről-arról, megveregette arcom és tegezett. Gondolkozni kezdtem, ki lehet ő nekem és kinek a nevében beszél. Arra jöttem rá, hogy semmi közünk egymáshoz, velem éppúgy alakoskodik, mint a többi fiúkkal. Csak még azt nem tudtam, hogy mit akar. A földszintes házba vezetett, melynek puszta meglátása oly borzalmasan hatott rám, hogy belesápadtam. Óriási, alacsony, fehérre meszelt terem volt, melybe mindazok a gyerekek elférhettek, kik most künn voltak, falai kopaszok, padlója, küszöbe festetten, súrolt, minden bútorzata néhány kis szék, pár pad, meg egy X-lábú asztal, körös-körül hosszú-hosszú fogasok, melyekre a gyerekek kalapjukat, táskájukat akasztják. Ez a terem egyáltalán semmiféle szobához se hasonlított, melyet eddig láttam. Sehol egy kép vagy egy tükör, vagy egy pamlag Mindenütt szigorú rend. Volt benne valami érthetetlen. Mihelyt beléptem, megcsapta az orromat a friss festék és a mész reménytelen szaga. Kétségbeestem azon, hogy itt is lehet élni és már visszafordultam, hogy kimenjek. — Tisz fiú, — mondta kedveskedve a néni és leguggolt a földre — gyere ide, tisz fiú! Megálltam a küszöbön. A néni sápadt, húszéves leány volt, a tüdővész látható jeleivel, arca sovány, orra, melyet rózsaszín rizsporral hintett meg, a kinyomott bőratkák helyétől lyukacsos. Lenéztem őt, hogy „tisz fiú“-nak hívott engem, ki már tudtam, hogy azt egyszerűen „kisfiú“-nak mondják. Szánalomból közeledtem hozzá. Mindenféle unalmas dolgokat mesélt, gyorsan és halkan, a kacsalábon forgó tündérvárról, melybe sohasem hittem, a mákoskalácsról, melyet utáltam, a regebeli kis királyokról, kik csak arra valók, hogy a gyerekeket ágyba csalják és lefektessék, mikor nem akarnak aludni. Látszott rajta, hogy ilyen kisfiúval még nem akadt össze. Sóhajtva a hegedűért nyúlt. Egy indulót játszott, mely egyenesen az óvoda számára készült és arra szolgált, hogy az engedetlen kölyköket jó kedvre csiklandozza. Befogtam a fülem. Erre játékokat tett elém, kedvetlenül. Csupa gyári holmikat, drága és rossz, összeenyvezett árukat, színes papírral bevont dobozokat, karikákat, melyeket botokkal kellett hajigálni. — Nem kell — mondtam és egyenként visszaadtam. Ez se kell? Egy labdát mutatott. Akkorát, mint egy gyerekfej. Gyanakodva vettem a kezembe. Nekem más játékaim vannak. A bal öklömben egy kavicsot szorongattam, melyet a vasúti töltésen szedtem fel, a sínek mellett, tegnapelőtt. Valamit tervezhetnek itt ellenem, gondoltam, bizonyára el akarják lopni, ami az enyém. Szomorúan bámultam a labdát. Oly mély-mély figyelemmel, mint tudós a földgömböt. Hideg volt és ismeretlen. Egy idegen gömbölyűség volt ez a labda. Ha a padlóra dobnám, felugrana, talán a mennyezetig is. Más semmi se történne. Ezt a kavicsot azonban mégse adnám érte. Nem szóltam egy szót sem. Minek is beszéljek ennek a szerencsétlen lánynak, ki azt hiszi, hogy engem muzsikaszóval itt lehet marasztalni. Hiszen én azt is tudom, hogy mi a fiszhármónium és mi az antipirin, azonkívül, ha beteg vagyok, magam mérem lázamat. Szegénnyel kár lenne szóba ereszkedni. Letettem a labdát a földre, szelíden: — Ez se kell. — Hát mit akarsz? — Semmit. — Akkor menj a homokba. — Nem. — Szaladj a többiekhez. — Nem. — Nézd, hogy játszanak. Az ablak felé vezetett, honnan látni lehetett a játszó gyerekeket. Csodálkoztam, hogy ennyi gyerek van a világon és mind itt gyűltek össze, ezen a barátságtalan, szomorú, nagy helyen, bár van apjuk, anyjuk és kertjük s ottan mindegyik jobban mulathatna. A fiúk jókedvűek voltak. Csöppet sem törődtek azzal, hogy nincsenek otthon, legalább úgy tettek, mintha föl se vennék a megaláztatást, hogy itt kell maradniok és azt mutatták, hogy szívesen maradnak itt. Az új játékok talán még tetszenek is nekik. Nem értettem őket. Ez annyira fájt, hogy ott, az ablak előtt majdnem összeroskadtam. — Haza — sírtam fel, egyszerre, váratlanul. — Most még nem lehet — magyarázta a néni. — Haza — mondtam hangosabban. — Megfedlek — szólt és jobb mutatóujját mereven a levegőbe emelte. — Haza, haza! — és kitéptem kezéből a kalapomat, melyet már elvett, hogy a fogasra akassza, a többi kalap mellé. Kezemben a kalappal, hajadonfőtt rohantam a homokos udvarra, hol gyerekek sorakoztak és futni akartam innen, de a kisajtó zárva volt és mindenütt óriási, sárga tűzfalak vett ek körül, melyek az eget is elfalazták. Lihegve megálltam. Innen nincs menekvés. Akárhová futok, mindenütt fal. A gyerekek közelében állapodtam meg, de ők rám se hederítettek. Pokoli forróság volt, a nyári dél pörkölte tarkóm. Leroskadtam a földre. Tehetetlen dühömben verni kezdtem a homokot. Vertem, vertem, egyre vertem a kis ötéves öklömmel a földet, mely tart minket, toporzékoltam, hogy csak ennyire vagyunk méltók, mi, gyerekek és hogy már soha többé nem lehetek olyan, mint annak előtte. Mert most mindent láttam. Szemem alá sötét árnyék szállt. Egy perc alatt megvénültem ebben a sokablakos, elfalazott óvodában. Fuldokolva, jajgatva átkozódtam: — Verje meg az Isten! — kiáltottam a gyerekek felé. — Kit? Mit? — kérdezték csúfondárosan. — Az óvodát! — ordítottam torkom szakadtából. Verje meg az Isten az óvodát! — Az óvodát? — és idegenül néztek rám. A néni közéjük ment, csendre, rendre, figyelemre intette őket s rám mutatott, ki a földön fetrengtem, az istentelen lázadóra, ki engedetlenségre akarja csábítani a jó gyerekeket és rosszaságával büntetni önmagát. — Gyerekek, — szóltam fölemelve könnyektől fényes arcom és féltérdre ereszkedtem, mint az elítéltek, mielőtt bekötik szemüket — gyerekek —. és ekkor világosan láttam, hogy mindnyájan testvéreim, kikkel szövetkezni kellene, hogy ne járjunk többé soha óvodába és ne feledjük el régi, boldog, tiszta életünket — gyerekek — esdekeltem csendesebben — gyerekek . . . az Isten megáldjon… gyerekek. . . Nem folytathattam, mert szavam beleveszett a lármába. Fütyülőkkel, dobokkal, trombitákkal oly lármát vertek, mint az őrjöngő indiánok. Újra levágódtam a földre. Könnyeim sárrá váltak és bemaszatolták arcomat, nagy szőke hajamat. Fogaim közt csikorgott a homok. Senki se mondta velem, hogy verje meg az Isten az óvodát!