Pilinszky János 1972

Pilinszky János – Névtelen dicsőség

Közzétette:

 

 

Szépek a fiatalok, de az öregek szebbek” – írta Walt Whitman arról a különös, belső szépségről, mely az öregasszonyok töredezett alakját beragyogja. Kosztolányi e kissé különös, szinte prózaian egyszerű sort a világirodalom egyik legszebb sorának tartotta. Ugyan miért? Mert valami nagyon bonyolultnak nagyon egyszerű megfogalmazása. Merészen állítja egymás mellé a fiatalság tündöklését és az öregkor ráncait, s egy még merészebb mozdulattal az öregkornak Janos Pilinszkynyújtja a pálmát, a fehér hajnak, a ráncoknak, a reszketésnek.

Hamisítás ez, vagy tévedés? Se egyik, se másik. Sőt, nagyon nagy és szép igazságot mond ki, csakhogy nem a felszín igazságát. A vers nyilván a szív szépségéről beszél, mely szinte láthatatlanul lengi be az öregkor csuparom álarcát. Mert az évek nemcsak elgyűrik, elhasználják, megtörik a testet, de le is bontják, s a ráncokon, mint megannyi repedésen át, mintha a lélek közvetlenül ragyogna keresztül. Csendes és bensőséges szépség ez, melynek jóság a neve.

A világ telve ilyen nagyon csendes szépséggel. Néha az az érzésem, hogy szinte egyedül ez a csendes jóság tartja fenn szívós és szolgálatos munkájával a fiatalság harsány és zavaros életét. A nagyvárosok árnyékában és lármájában, észrevétlen, öregasszonyok élnek, fáradhatatlan türelemben és munkában; csendes tevékenység az övék, mint a gépek között a szövőszéké. Ha egy nap abbahagynák, először meg se hallanánk, másnapra, harmadnapra mégis belebénulna a világ. Ők alkotják azt az észrevétlen, titokzatos hálót, mely finom erejével felszínen tart és mindent megemel. S mindezt szinte névtelenül teljesítik, minden dicséret és dicsőség nélkül. Dolgoznak, imádkoznak és szeretnek: innét szépségük, melyről Walt Whitman hírt adott.

S erről jut eszembe egy másik vers, Rilke verse, az öregedő nők sorsáról. Valaha övék volt az élet gazdagsága, de hogy levették a menyasszonyi fátylat, a sorsuk egyre mostohább lett, s egyre hátrább szorítják őket a családban. Fiatalok kerülnek helyükbe, s ők nemcsak az életből szorulnak kifelé, de még tulajdon házukban is egyre szegényesebb helyre jutnak, egyre hátrább, s egy alkóv mélyén végül is „úgy halnak meg, akár egy koldusasszony”. Könyörtelen vers, könyörtelen kép, s valljuk be, számtalan esetben igaz. S ha előbb az öregedő nők, anyák, nővérek titokzatos jóságáról és szépségéről beszéltünk, ez a második idézet alkalmas arra, hogy sorsukon is eltűnődjünk. Telve velük, észrevétlen szépségükkel a föld, s ha fiatalon ők szültek minket a világra, öregségükben ők őrzik, védik leghívebben az életünket. Kórházak, templomok és otthonok csendjében ők virrasztanak érettünk, s talán senki se gondol arra, hogy tűntükkel pótolhatatlan kincset vesztenénk el. Pedig nagy kincsei ők a földnek, s szépségük fölér a fiatalokéval, szépségük, melyre méltó módon egyedül szeretetük válaszolhat. Árnyékban állva ők dajkálják a világot.

(Új Ember, 1960. május 29.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]

5 comments

  1. Vígasztaló mondatok és felemelő, hogy Pilinszky ezt így látta sőt megdicsőítette azt amit nem szokás észrevenni sem.

    1. Nagy örömmel látom, hogy Pilinszky fenti prózai írására rátalált. Hetven évesen számomra is élményt jelentenek ezen szép gondolatok.

      1. Igen, gratulálok a szép kerek számhoz és jó egészséget kívánok hozzá! Engem két és fél év választ még el tőle.

      2. Kedves köszöntő szavait köszönöm szépen. Hűséges, vissza-visszatérő olvasómnak sok boldogságot és jó egészséget kívánok!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s