Csokonai Vitéz Mihály

Juhász Gyula – Csokonai

Közzétette:

 

 

Halálának százados évfordulója üde emlékezetben köszönti Csokonai Vitéz Mihályt. Költői alakja egy századon át csak nagyobbodott, csak nemesbedett, s a jövő esztendei évforduló nem lesz hivatalos emlékezés, hanem fényes és meleg apotheózis. Az életében száműzött királyt halála után száz esztendővel végleg visszahelyezzük arra a trónusra, amely őt kezdettől megillette volna, s amelynek rövid és sivár életében Csokonai Vitéz Mihályállandóan büszke pretendense vala.

Igen, ő a maga korában nem tartozott a hivatalosok közé. Irodalmi udvara, szalonja nem volt, hiszen gyakran ágya sem akadt, ahová fejét nyugalomra hajtsa. Tudományos társulások, újságok és szemlék nem vonták be érdekköreikbe, mint ahogy catói lelkű ellensége, Kölcsey mondja: Csokonai inkább mulatott aljnép körében, mint grófok és bárók társaságában.

Alakja, sorsa a garabonciás diákot juttatta a kortársak eszébe. Magyar Cyrano volt, kóbor lantos, kijátszott szerelmes, csúf arcú és széplelkű poéta. Halála után, szinte a temetésén, Kölcsey dob kemény göröngyöket korai sírjára.

Schilleri fensőbbséggel, olympusi nyugalommal állapítja meg, hogy Csokonai nagyon paraszti, nem elég művelt, hogy szelleme iskolás, tehetsége nem eredeti, Bürger szolgai utánzója egész pályáján keresztül, hogy Dayka és Virág messze fölötte állanak. Ma már ez akadémikus kritikának éppen az ellenkezője igaz. A paraszti Csokonait Petőfi méltónak ítéli, hogy megénekelje; az iskolás szellem ma a szabad, féktelen egyéniség egyik, a múltból reánk mosolygó példaképe. Daykát az élet elfeledte, míg Csokonai ércszobrát ott csodálja Debrecen főterén, s a garabonciás diák kedvesen bánatos humora Rákosi Jenő színművében éled föl újra a százados évfordulón.

Kölcsey gáncsai után még nagyobb megalázás következett: a feledés!

Lassankint mossák le alakjáról a gyalázat és közöny foltjait, s igaz fényében csak a hetvenes években mutatja be Dóczi Lajos remek tanulmánya.

E carlyle-i kísérlet letarolta előttünk mindazt, amit Csokonai formaművészetéről mondhatnánk, de meghagyta nekünk azt, ami mégis a legnagyobb érték: az egyéniséget, fejlődését és kialakulását, és ami mindent betetőz: világnézetét.

Csokonai korát meglehetősen hamis világításban mutatja be a mi hol dogmatikus, hol tudománytalan irodalomtörténetírásunk. Az újjáértékelés munkája az ifjúságra vár. Toldy Ferenc németesen iskoláknak nevezte el a különböző irányokat, s múzeumőri pontossággal könyvelte el az egyes neveket és egyéniségeket. Az életben és művészetben nincsenek iskolák, és ha vannak, ott nincs igazi élet és igazi művészet.

Igaz értékek e korban: Csokonai és Berzsenyi. Ezek az önállók, mert egyéniségek. Kisfaludy Sándor osztályköltő, előtte a nemesnél kezdődik az ember, nála minden a szerelem körül forog és pedig átlaglelkek átlagszerelme körül. Csokonai ellenben a nép első igazi költője. Addig is írtak magyar költők a magyar népről, például Orczy.

De ezek mintegy lealázták magukat hozzá, megveregették a misera plebs contribuens igába görbedő vállát; Csokonai keblére öleli a népet, a Szegény Zsuzsi, a Parasztdal éppen olyan tiszta kifejezői a népléleknek, mint a kuruc és székely balladák, mint Petőfi dalai, Izsó Búsuló juhásza és Munkácsy genre-képei.

De ez inkább történeti érték, mint abszolút művészi; Csokonai igazi nagyságát máshol fogjuk keresni és föltalálni.

Csokonai pályáján a lángész kétségtelen jeleivel találkozunk.

Sajnos, e csillag sokszor felhőbe borúlt, és korán átszaladt az örökkévalóságba, de fénye és melege elsőrendű égi jelenségre vallanak.

Pályája elején átlagérzések művészi, de nem egészen eredeti kifejezője. A nyelv és verselés, amely a Lilla-dalokban és anakreontikumokban megjelenik, tanulmányra méltó, de itt még Csokonai nem az az egyéniség, aki elragadni tud. Kedvvel ringatózunk e dallamok árján, de az érzések és gondolatok csak a nyárspolgárok előtt szenzációk, a lángész meghaladta, sőt utálja őket, mert közönségesek. Mégis vannak a Lilla-dalok között olyanok, amelyeket a forma művészete e nemben elsőrendűkké avat.

Idegen cafrangok, átlagos érzelmek lassan-lassan elmaradnak, s aki e fejlődés minden határkövénél megáll, részese lesz annak a fölemelő látványnak, mint születik, tisztul, válik egyre ragyogóbbá s egyre magasabban delelővé egy csillag a magyar költészet tejutas égboltján: Csokonai.

A második korszak elejének a pogány életöröm egyre erősödő, egyre öntudatosabb, egyre mélyebben csendülő vezérmotívuma. Szakítás a múlttal, a mesterek bálványimádásával, majd a maga útjára lépés: ez ennek a korszaknak kezdete. Meglátása a természetnek, amelyet az olasz marinizmus versailles-i parknak tüntetett föl néki, s szerető rajzolása e természetnek: ez az első lépés az új ösvényen. Megírja a magyar költészet egyik legmerészebb versét, a Feredést. Hadd piruljon a gyáva erény, az életképtelen aszkézis és prüdéria. Van-e szebb látvány egy női testnél, amelyen az ifjúság és öröm rózsái fakadnak?

Rubensi merészséggel festi az új tárgyat:

Miként pirosolnak
Mikor meghajolnak
Fényes szárai,
Márvány combjai,
Amelyeket főhajtva,
És utána sóhajtva
Csókolnak magok
A szép virágok.

Vajha én most, vajha virág lennék
Én is ilyen complimentet tennék!

s miután lefesti a vízbe lépést:

Vajha én most, vajha egy hab lennék,
Én is szerelmes testén pihennék.

Két lángészt ismerek. Az egyik ősi, ösztönszerű, vagy legalábbis maradandó átlagérzéseket dob lelke vulkánjába s onnan újak, ragyogók és örökek gyanánt kerülnek ki a világba. Az ilyen lángész üstökén fogja korát, tanítja és vezeti azt. Ilyen Victor Hugo, a gyermekek, az alázatosak és a szegények költője.

A másik lángész? Új érzések, új gondolatok hideg és forró lázát oltja az előkelő lelkekbe. Az ilyen lángész botrányköve korának; az ilyen lángész jelszava: Csak ahol sírok domborulnak, ott van föltámadás! Ilyen Nietzsche, az emberfölötti ember, a hatalomhoz való akarat költője. Történik néha csoda, hogy a két lélek egybeolvad és ilyen titáni szerelem gyümölcse: Hamlet!

Csokonai lángesze nem fejlődhetett ki, a talaj, amelyből e lélek táplálkozott, vizenyős volt és halálthozó.

Lassú, de biztos étape az ő költői pályája, amelynek hamar útjába áll a könyörtelen halál, testvére a nyomornak és szenvedésnek, amely Csokonai agyát megőrölte. Bús gyönyörrel nézzük a merész szárnycsapásokat, amelyekkel a halandó lángész az örökkévaló művészet egébe tör.

Fejlődése kezdetén, a mámor, a vágyak idején még tombol szívében az az életöröm, az a pogány életszomj, amely egyéniségének egyik alapszíne éspedig idővel egyre jobban fakuló alapszíne volt.

A lángész első lépéseit idegen karok közt teszi meg. Mohó tudásszomjjal készül jövendő pályájára. Ez a másik alapszíne az ő egyéniségének. Bámulatosan sokoldalú műveltsége volt, de az életnek, önmagának tanult, nem az iskolának, a szaktudósoknak.

Egyénisége szokatlan nagyságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a mesterkélt preciőzök és iskolás akadémikusok mintáin nevelt Csokonaiból e korszak legtermészetesebb és legszilajabb költője lesz, akinek élete merev dogmák ellen vívott szélmalomharcban és saját féktelensége ellen küzdő forrongásban merül ki és roskad össze.

Mily távol áll ettől az egészséges és élettől duzzadó érzékiségtől, ettől a vakmerően szép festéstől kegyetlenül szelíd kritikusának, Kölcseynek tárgytalan álmodozása, meddő sóvárgása, holdsugaras vágya!

Dagadó életöröm nélkül nincs lángész, mint ahogy nincs tavasz napsugár nélkül.

De jő a nyár, és a sugarak elperzselik a virágokat, erdőnk fölég, jő az ősz és örömünk sápadtan hervad el, jő a tél és a többi – néma csend.

A nagy emberek már e földön szomorúak – mondja Dosztojevszkij Raszkolnyikovja, s ez a szomorúság hamar ködös őszbe vonja Csokonai ifjúságának tavaszát.

A nép, amelyet néhány dalában először koszorúz meg a költészet babérjával, nem érti őt. A garabonciás diáknak meg kell fogni a vándorbotot, s menni Pozsonyba, Komáromba, Csurgóra, éhezni, fázni, koldulni és dalolni.

Csalódik népében, csalódik szerelmében. Illúziók hervadása következik, s az élet, a kegyetlen élet teljes sivárságával tárul a nagy alvajáró elé.

A nagy tűzpróba ez, amely semmivé olvasztja a gyöngét, az életre, a nagyságra képtelent, de izzóvá, ragyogóvá teszi az igazi egyéniség aszbesztjét! A nagy válaszút ez, amelyen a Herakleszek a virtus meredek és dicsőséges útjára törnek.

Csokonai győztesen került ki a nagy vereségből.

De a pogány istenek alkonya az ő lelkére is leszáll; az életörömtől ujjongó nagy Pán ő benne is meghal, s az ő lelkében is feltűnik a kereszt, az új megváltás, a szabadság. Megismeri Rousseaut, kitárul előtte a szabad jövő végtelen és gyönyörű perspektívája, s ő e jövendőség egyik legelső magyar pacsirtája lesz.

E ponton fognak kezet Csokonai és Petőfi, e két modern lélek, a szabad jövő e két öntudatos és merész prófétája!

Természet! Emeld föl örök törvényedet,
S mindenek hallgatni fogják beszédedet,
E kézzel fogható sötétség eltűnik,
Az éjnek madara huholni megszűnik.
Egy jól tevő világ a mennyből kiderül
S a sok kigondolt menny mind homályba merül.
Ah, ti már is abból fakadt indulatok,
Nyelvemre harsogóbb hangokat ontsatok.
Siess, késő század, jövel, te boldog kor!
Én ugyan lelketlen por leszek már akkor.

Nem Petőfi hangja ez, aki az éjszakai csalogánydalok után a jövendő pacsirta-dalát akarja elzengeni?

Igen, eszméi merészségében, érzelmei szilajságában Petőfi előzője, míg művészete Arany János prófétájának mutatja.

És itt visszatérünk Dóczy Lajos báró remek kísérletére, amely e pontnál nem mutatja ki, hogy mennyire rokon Csokonai és Arany realizmusa! Pedig mind a kettő egyazon forrásból fakad: a művészi látásból és egyben jelentkezik: a művészi visszaadásban. Csokonai ebben is új, ebben is merész és korában egyedülálló. A művészi naturalizmus páratlan példája Tüdőgyulladásomról írt költeménye, amelyben szinte fiziológiai alapon, de a kifejezés költőiségével írja:

Fojtó sirokkóknak hevétől
Asznak tüdőhólyagjaim.
S a kriptáknak fagyos szelétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
Kéznek nyila bélőve áll
S mellem csontboltján irgalmatlan
Sarkával rugdos két halál.

Mivé fejlődött volna a Parasztdal, a Dorottya, a Tihanyi ekhóhoz költője, nem tudhatjuk, de az összetört lélek utolsó szárnycsapásai, a lélek halhatatlanságáról, a világköltészet legmagasabb ormai felé, a világrejtély legnagyobb problémájához vezetnek.

Arany János az ő szavaival fordítja Hamlet nagy monológjának első sorát, s egy század múltán is döbbenő áhítattal rebegjük vele a lét és nem lét kérdéseit…

Néhány nap múlva a nagy talány föltárult előtte és a magyar költészet elvesztette egyik legnagyobb egyéniségét, akiben a művész és gondolkozó szerencsés összhangban egyesült, aki először ölelte nagy szívére a magyar népet, aki életében kitagadott volt, halálában meggyalázott, halála után elfeledett, s akinek sírjára száz év múltán egy nemzet teszi le az elmúló bánat és az örökkétartó dicsőség koszorúját.

Szeged és Vidéke, 1904. december 25.


Forrás: Juhász Gyula – Örökség (Magyar Elrktronikus Könyvtár)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s