A legvidámabb barakk gazdája

 

 

Kádár politikai művészetét dicséri, hogy a kevesek által támogatott szovjet helytartóból az európai csatlós országok vitathatatlanul a tömegek által leginkább elfogadott vezetője, a legvidámabb barakk gazdája lehetett. Őt ’56 után, mint a forradalom elárulóját, szívből utálta a lakosság legalább 90 százaléka. A maradék 10 százaléknyi balos tábor pedig olyan szélső balosokból állt, akik őt közvetlenül ’56 október 23. előtt, és annak első hetében a párt és eszme cserbenhagyójának tekintette. A csatlós országok pártvezetői pedig kivétel nélkül a korlátlan párthatalmukat veszélybe hozó árulót látták benne. Tekintettel arra, hogy a szovjetek csak a szélsőbalosokra támaszkodhattak, Kádárnak a léte függött attól, hogy meg tudja nyerni a tőle balra állókat. Ebből a helyzetből fakadt, hogy azokra kellett támaszkodnia, akik legszívesebben őt is a bitóra küldték volna, akik a forradalom minden résztvevőjével szemben véres bosszút követeltek. Ebben a testvérpártok, mindenek előtt az európai csatlósok jártak az élen, akik a hazai balosokra támaszkodhattak és viszont. Komócsinnak, Biszkunak sokáig erősebb volt a párton belüli és a külső támogatása, mint Kádárnak.

 

Kádár János: az MSZMP első titkára, kétszeres miniszterelnök, a „világ legkeményebb puhadiktátora”, akinek nevéhez – többek közt – az 1956-os forradalom leverése, valamint az azt követő fejlődés fűződik. Magyarország de facto vezetője volt 1956 és 1988 között.

A fenti helyzetből fakadt az ’56-os hősökkel szembeni kegyetlen bosszú. Kádár legnagyobb bűne, hogy jóváhagyta az ártatlan fiatalok, a kiskatonák százainak a felakasztását. Ez is olyan tett volt, amit egyénileg nem lehet, és nem is szabad megbocsátani. Mégis látni kell, hogy a lehetséges vezetők mindegyike sokkal nagyobb vérengzést hajtott volna végre, mint ő. A történésznek nem olyan gyóntató papnak kell lennie, aki csak a bűnöket méri, hanem a kérdésre kellene válaszolnia: ki lett volna nála jobb? Meggyőződéssel mondom: a lehetségesek közül senki. Ezt az állításomat cáfolják meg azok, akik Kádár felett, mint magyar politikus felett pálcát törnek.

A szükségszerűen elbukott, mégis dicső forradalom lelki megújulásában a szívükre hallgatóké, mindenek előtt Nagy Imréé, az érdem, de a hétköznapok során a forradalmi célok konszolidációját a hideg fejjel kompromisszum kötésére képesek, élükön Kádárral, valósították meg. Szerintem 1956 november 1. előtt a meggyőződéses kommunista Nagy Imre sem akart többet, mint ami a 80-as évekre Kádár János vezetése alatt valósággá vált. Ma tagadják a tényt, hogy az ’56-os forradalom előkészítői, Moszkvában és itthon, a reformkommunisták voltak, a megvalósítói pedig csak a szocializmust igenlő, de azt emberarcúvá tenni akaró munkások lehettek volna.

Az ’56-os forradalom reális értékelésére addig nem kerülhet sor, amíg nem vesszük tudomásul, hogy ’56-ban a mozgásterünk tizede sem volt annak, ami 1989-ben. Aki ’56-ban többet követelt, mint amit az akkori világpolitikai erőviszonyok, az akkor moszkvai vezetés és a nyugati stratégia is megengedett, az többet ártott, mint használt a forradalom ügyének még akkor is, ha a barikádokon fegyverrel harcolt. Az utóbbiak ugyan kiérdemelték a hűsöknek járó tiszteletet, de nem fogják megkapni a tetteik utólagos politikai igazolását.

Kádár János ugyan elárulta a forradalmat, de csak ezáltal mentette meg belőle azt, ami akkor megmenthető volt. Tette ezt annak ellenére, hogy az ’56-ot követő évtizedek legjelentősebb pozitív eredményei nem feleltek meg az eszmei elvárásainak.

Kádár János soha nem lett volna a gazdaságpolitikában reformkommunista, ha ez nem jelentette volna a fizikai létéért és kommunista meggyőződéséért való harcot. Ő nem a belső meggyőződése parancsára, hanem a Rákosiék ellene folyó üldözése miatt, védekezve állt a reformerek táborába, és azok között is mindig az óvatosan fékezőkhöz tartozott. Élete végéig félt attól, hogy a reformok túlmennek az általa elfogadható határon.

1956 után sem fogadott volna el számos politikai, még kevésbé gazdasági reformot, ha az őt árulónak tartó szektás bolsevikok többségével szemben nemcsak a hatalma, de az élete is, nem forog veszélyben. Ma kevés szó esik arról, hogy Kádárt nemcsak a forradalmárok tartották árulónak, hanem a baloldali ellenforradalom is. Soha nem bocsátották meg neki, hogy mint a párt első titkára fogadta el a többpártrendszert, hogy ’56 november 1-jéig kitartott Nagy Imre és a forradalom mellett. A bolsevik felfogás szerint egy miniszterelnök ugyan még lehet áruló, de egy első titkár soha. A császár vagy a cár kereshette a protestánsokkal vagy a reformokkal való a békét, de a pápa vagy a pópa nem.

Kádárnak ’56 után azért kellett a reformerekkel szövetkeznie, mert azok támogatása nélkül nem tarthatta volna meg a hatalmát. Ő tudta, hogy bukása esetén rá is a bitó vár.

Kádár János élete végéig a közép-európai, marxista szakmunkás szintjén volt kommunista, aki azt akarta, hogy a munkások minél jobban megélhessenek abból, amit a munkahelyen keresnek, ugyanakkor ne kelljen a zsarnokságtól félniük. Minden maszekolásban, de még a pénzügyi manőverezésben is a kapitalizmust újjáélesztő veszélyt látta.

Kádár élete ’56 után a pártján belüli reformer és szektás erők közötti egyensúlyozásban telt el. Egyrészt félnie kellett a baloldaltól, akik a pártapparátus többségét alkották, másrészt meggyőződéssel fékezte a reformkommunistákat, akiknek a szándékait túlzottnak tartotta. Világosan látta, hogy jobban a balosoktól kell félnie, akik élén Komócsin, majd Biszku állt, azok mögött pedig a pártapparátus és a belügyi szervek többsége, akiknek Moszkvában is bőven voltak támogatói. A reformkommunisták soha nem jelentettek személyes hatalmára veszélyt, de a céljaikat túlzónak tartotta, azért velük szemben azonnal a balosokkal fogott össze, ha azok ereje gyengült.

Az agráriusokat, akik élén Fehér Lajos és Erdei Ferenc állt, azért fékezte, mert bennük nem a munkások, hanem a parasztok ügyének támogatóját látta, ráadásul ezek az ő internacionalista, munkás szemében túlzottan nacionalisták voltak.

A Nyers Rezső vezette vonalat, amelyik a gazdasági reformok kezdeményezője, a pénzügyeken keresztül történő irányítás megvalósítója volt, nem eléggé munkáspártinak, hanem túlzottan polgárinak és internacionalistának tartotta.

E két reformer tábor között a szövetség végig fennállt, annak ellenére, hogy világnézetük erősen eltért. Elég gyengék voltak ahhoz, hogy ne legyen szükségük a másikra. Jellemző módon, amikor Komócsin halála a baloldalt meggyengítette, Kádár a reformereket is hátrább szorította. Amikor viszont Biszku erősödött meg, újra visszahozta őket.

Kádárnak a két oldal közötti hintapolitikája eredményezte:

– Kiállt a ’68-as gazdasági reform mellett, majd annak dinamikus erejét látva kissé visszatáncolt.

– A 70-es évek végére elnézte a falusi életnek a városihoz mért jelentős javulását, mégis inkább a munkások érdekeit hangsúlyozta.

– Tudomásul vette a házgyárak mániája helyett a saját erőből, főleg vidéken épülő házépítési mozgalmat, majd a rohamosan szélesedő maszekosodást, de éreztette, hogy ez nem az ő szíve-vágya.

Tehát egyik eredmény sem tőle indult ki, sőt mindegyik bizonyos mértékig az ő felfogásával ellentétes volt, de mint népszerűt és a dolgozó emberek javát szolgálót eltűrte.

Kádár János úgy fog bevonulni a magyar történelembe, mint a század legjelentősebb magyar politikusa.

– Bármit is mond róla a napi politika, a magyar nép mindig szeretettel, és bizonyos nosztalgiával fog visszagondolni rá. Hibázik az a demokrata politikus és történész, aki a politikai és tudományos ítéleteit nem függetleníti azok napi népszerűségétől. Ez nem azt jelenti: aki a maga korában népszerű, azt igazolni fogja a történelem, de annyit igen, hogy ez az egyik nagyon fontos értékelési szempont.

– Kádár Jánosról azért lesz pozitív a történelem által kiállított bizonyítvány, mert az adott kor nagyon korlátozott körülményei között nála senki nem lehetett volna hasznosabb.

Ahogy Bethlen Gábornak nemcsak megbocsátotta az utókor, hogy a török szultán vazallusa volt, hanem ennek ellenére a legnagyobb erdélyi fejedelemnek tartja, úgy fog tenni az utókor Kádár Jánossal is.

Forrás: Kopátsy Sándor – Kádár és kora (Magyar Elektronikus Könyvtár)