Kádár János pártfőtitkár

Közzétette:

 

 

Politikai szerepéről máig tartó viták dúlnak. Puritán alkata is ösztönözte múltja homályba burkolására, de mire följutott a hatalom csúcsára, volt már más titkolnivalója is

Az évtizedekig hatalmon lévő vezetők magánya szinte magától értetődő. Kádár János esetében azonban ez a folyamat már születésével megkezdődött. Házasságon kívül született, „törvénytelen” gyermekként anyja, Csermanek (Czermanik) Borbála nevén anyakönyvezték. Nevét 1945-ben változtatta Kádárra, az akkor már illegalitásban évek óta használt nevet hivatalosan felvéve.) Miután az apa családja nem fogadta be a csecsemőt, cselédként dolgozó anyja nevelőszülőkhöz adta, így Csermanek János hatéves koráig a Somogy megyei Kapolyon nevelkedett. Bár későbbi, ritka visszaemlékezései boldog gyermekkorról szólnak, a „zabigyerek” státusz éppúgy megbélyegző volt a zárt falusi társadalomban, mint később, a fővárosi iskolákban az apa nélküli csonka család.

1918-ban került anyjához Budapestre. Az anya társadalmi mobilizációs vágyait és kitartását mutatja, hogy a belvárosi, Cukor utcai elemibe íratta fiát, majd a Wesselényi utcai polgári iskola után a magas presztízsű szakmára, írógépműszerésznek taníttatta. Kádár 1929-ben szabadult fel, de tanult szakmájában soha sem dolgozott. (Ezt 1932-től rendőri felügyelet is nehezítette.) Alkalmi munkákból élt, mígnem hamarosan beszippantotta az illegális kommunista mozgalom, és „hivatásos forradalmár”, pártmunkás lett.

1931 szeptemberében lett tagja az illegális KMP (Kommunisták Magyarországi Pártja) ifjúsági szervezetének, a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségének (KIMSZ). Már novemberben letartóztatják, és bár 1932 februárjában bírósági felmentéssel szabadult, rendőri felügyelet alá helyezték. 1933 júniusában – immár a KIMSZ budapesti területi bizottságának tagjaként – ismét lebukott. A rendőrségi eljárás során részletes beismerő vallomást tett. Miután rájött, hogy vele elfogott társai közül egyedül ő vallott, a tárgyaláson visszavonta a vallomását, a bíróság azonban ennek ellenére kétévi fegyházbüntetésre ítélte. A KIMSZ pedig „ifjú kommunistához méltatlan gyáva magatartásáért” kizárta soraiból. Az „árulás” bélyege végigkísérte egész további mozgalmi életét. Ez volt az első dolog, amiről később hallgatni kellett.

Börtönbüntetésének második részét 1937-ben Szegeden, a Csillag börtönben töltötte. Itt ismerkedett meg az ugyanitt raboskodó Rákosi Mátyással. Kádár csodálta a nemzetközi hírű kommunista vezetőt, s ez a kapcsolat mintha felmentést adott volna neki a párt előtt négy évvel korábbi megingására. Az „árulás” (később időlegesnek bizonyult) „felejtését” nyilván az is segítette, hogy az üldözések következtében a hazai KMP 1936-ban feloszlott.

Alkalmi munkákból élt, mígnem hamarosan beszippantotta az illegális kommunista mozgalom

Kiszabadulása után Kádár 1937 szeptemberében belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba (MSZDP). A rövid, illegális élcsapat-tudatú kommunista periódus után Kádárnak alkalma adódott megismerkedni a legális politizálás fél évszázados szociáldemokrata hagyományaival is, bár Kádár MSZDP tagként is mindvégig kommunistának tekintette önmagát. Szakmájában továbbra sem tudott elhelyezkedni, kifutófiú volt, a Budapest VI. kerületi szocdem szervezetben viszont gyorsan emelkedett: 1940-ben már a kerületi Végrehajtó Bizottság tagja lett. A terézvárosi MSZDP szervezetben ismerkedett meg a titokban KMP -tag, Goldmann György szobrászművésszel, ő nyitotta meg 1940 végén Kádár előtt az illegális KMP-be való visszatérés lehetőségét.

1941 júniusában Magyarország hadba lépése a Szovjetunió ellen alapjaiban változtatta meg a KMP helyzetét. Addig is törvénytelen volt, de ettől kezdve egy olyan kommunista világpárt , a Komintern hazai szervezete, amelynek központja a háborús ellenség egyik fővárosában, Moszkvában működött. Ez a korábbinál is szigorúbb karanténba zárta a pártot, ugyanakkor – erkölcsileg mindenképpen – megkönnyítette az ellene való hatósági fellépést.

1942 nyarán a sorozatos lebukások miatt meggyengült KMP-ben az alig másfél éve visszavett Kádár János tagja lett a párt vezető testületének, az az öttagú Központi Bizottságnak (KB). Újabb letartóztatások következtében 1943 februárjában Kádár már a KMP első számú hazai vezetője, vezető titkára, miközben az illegális párt elérhető tagjainak száma az egy évvel korábbinak alig tizedére, néhány tucat főre olvadt. 1943 júniusában, miután a Komintern egy hónappal korábban Moszkvában színleg beszüntette működését, a Kádár vezette KB szélesebb háború- és fasizmusellenes összefogás reményében feloszlatta a KMP-t, és Békepárt néven szervezte újjá. A „kommunista” cím elhagyását, egyáltalán „a Párt” feloszlatását a moszkvai magyar kommunista vezetők és a hazaiak egy része azonban még taktikai okból nem fogadta el. A látszólag feledésbe merült „áruló” mellé a „likvidátor” jelző tapadt ekkor – későbbi újabb titokként – Kádár nevéhez.

1945. januárjától különböző posztokat töltött be az újjáalakult Magyar Kommunista Pártban (MKP). A moszkvai kommunista vezetők hazatértével azonban a korábbi illegális hazaiak háttérbe szorultak. Kádár még ez utóbbiakon belül is hátrébb, hiszen korábbi gyors emelkedését a nála tapasztaltabb, nagyobb mozgalmi múlttal rendelkezők bukása eredményezte. De hogy már ekkor a hazaiak egyik (Rajk László mellett) elismert vezetőjének számított, mutatja, hogy áprilistól már ismét tagja lett a Központi Vezetőség (KV) öttagú titkárságának, májustól pedig – Rajkkal együtt – a Politikai Bizottságnak is. Szerepük azonban a szovjet vezetőkkel jó viszonyt ápoló moszkovita „négyessel” (Rákosi, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József) szemben másodrendű volt, s még ezt is annak köszönhették, hogy Sztálin a „zsidó származásúnak” tekintett moszkovitáktól elvárta a „magyar származásúak” vezető pozícióba juttatását. 1946 októberében Kádár Rákosi főtitkár egyik helyettese lett Farkas Mihály társaságában, s e tisztét 1948-ban az MKP és a Szociáldemokrata Párt egyesülésével létrejött Magyar Dolgozók Pártjában is megőrizte. Ekkori karrierjének csúcsára 1948 októberében jutott fel, amikor a „párt ökle”, az Államvédelmi Hatóság felügyeletére és irányítására az MDP vezetésében létrehozott államvédelmi Bizottság háromtagú operatív bizottságának is tagja lett Rákosi és Farkas társaságában. Azt persze nem tudta (nem is tudhatta volna?), hogy ekkor már létezett a Rákosi, Gerő és Farkas alkotta informális politikai döntéshozói kör, a „trojka”, amelynek tagjai formális politikai posztjuk döntéseit előre egyeztették. Kádár politikai és erkölcsi felelőssége ettől függetlenül óriási mindazért, ami a következő években Magyarországon történt.

Bár az államigazgatási tisztségek a pártállami kettős struktúra kiépülésével leértékelődtek, Kádár hatalmát növelte, hogy 1948 augusztusától a belügyminiszteri posztot is betöltötte. Belügyminisztersége alatt alakult meg az Államvédelmi hatóság, előbb a Belügyminisztérium, majd a Minisztertanács felügyelete alatt, s kezdődtek meg a koncepciós perek (MAORT-, Standard-, Mindszenty-per. ). A mélypont kétségkívül a Rajk-per volt1949 nyarán-őszén. Kádár személyes felelősségét súlyosbítja, hogy aktívan közreműködött a Rajk László elleni koncepciós per vizsgálati szakaszában. Ez újabb sötét titok, de még nem a legsötétebb, amelynek nyomait Kádár később igyekezett eltüntetni.

Az „osztályharc éleződésének” sztálini tételét hazai anyagon demonstrálni akaró Rákosi – Rajkék kivégzése, majd az egykori baloldali szociáldemokraták bebörtönzése után – ismét a hazai illegális kommunisták felé fordult, és Kádár következett. Kádár ekkor már nem volt belügyminiszter, sem főtitkárhelyettes, de tagja volt a Politikai Bizottságnak és a Titkárságnak is. 1951 áprilisában koholt vádak alapján letartóztatták, és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. Kádár a vizsgálat során „túllicitált”: a kihallgató legképtelenebb sugalmazásait is azonnal bevallotta. Csaknem három évet töltött magánzárkában.

Sztálin halála után, Nagy Imre miniszterelnöksége, az „új szakasz” idején kezdődött meg a koncepciós perek felülvizsgálata. Kádár Jánost a legelsők között, 1954 júliusában rehabilitálták. Az összeesküvés, kémkedés, rendőrspiclisség vádja alól felmentették, az 1933-as „árulás” és az 1943-as „likvidátorság” alól azonban nem. Csakhogy a Legfelsőbb Bíróság ítélete szerint az előbbi „elévült”, az utóbbinál pedig „büntetőjogi felelősséget megállapítani nem lehet”. Az MDP főtitkára ekkor ugyanúgy Rákosi volt, mint Kádár letartóztatásakor, s Kádár személyesen tőle kapta kiszabadulása után az MDP XIII. kerületi titkári posztját. Az országos nagypolitikába innen nem lehetett beleszólása, de a Rákosi és Nagy Imre közötti kötélhúzásban először Rákosi mellé állt.

Kádár már az MDP Pest megyei titkáraként, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) XX. kongresszusán (1956. február) elhangzott, Sztálin bűneit leleplező Hruscsov-beszéd után fordult szembe Rákosival. 1956 tavaszán Kádár a Rákosi-féle vezetéssel szemben kialakuló pártellenzék egyik reményévé vált. Helyzete azonban alapvetően különbözött Nagy Imréétől: mögötte nem állt ott a földosztás vagy a társadalom fellélegzését hozó „új szakasz” pozitív emléke. Aczél György megfogalmazása szerint: míg Nagy Imre mögött a „lázadó pártértelmiségiek” sorakoztak föl – tegyük hozzá, egyre növekvő arányban a változást váró társadalom –, addig Kádár körül a „megcsömörlött pártfunkcionáriusok” tömörültek. Rákosi júliusi bukásakor, bár előzetesen szóba került az ő neve is utódként, Kádár „csak” PB- tag és KV-titkár lett a továbbiakban Gerő vezette MDP-ben, amely azonban Rákosi nélkül is Rákosi pártja volt.

A forradalom kitörése emelte október 25-én Kádárt a kommunista párthierarchia csúcsára – egy demoralizálódott,, szétesőben lévő pártban. A politikai központ az első napok káosza után egyértelműen a Nagy Imre vezette kormány lett, amely a többpártrendszert engedélyező október 30-ai kormánydöntéssel csupán eggyé tette a pártok közt az addig egyeduralkodó MDP-t. Ez meg is pecsételte Kádár sorsát: másnap másodszor lett „likvidátor”, feloszlatta az MDP-t, és elnöke lett az új kommunista párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) héttagú ideiglenes Intéző Bizottságának (IIB). November 1-jén Nagy Imre koalíciós kormányának államminisztereként támogatta a Varsói Szerződésből való kilépést, és az ország semlegességének kinyilvánítását, rádióbeszédében pedig „dicsőséges felkelés”-nek nevezte a történteket, bár beszélt a szocialista vívmányok megőrzéséről és az ellenforradalmi fordulat veszélyéről is.

Egy nappal korábban, október 31-én Moszkvában az SZKP elnöksége eldöntötte, hogy katonai erővel „tesz rendet” Magyarországon. A felállítandó ellenkormány vezetőjéről azonban nem tudtak megállapodni: Kádár János legyen-e az, vagy Münnich Ferenc? Az SZKP elnöksége utasította a Szovjetunió budapesti nagykövetét, hogy juttassa el Moszkvába a két politikust, akik csak a tököli szovjet katonai repülőtéren értesültek a moszkvai „meghívásról”. Kádár személyes indítékairól ma sem tudunk semmit (ez már nem is titok, hanem szinte tabu.) Magáról a moszkvai útról sem esett nyilvánosan egyetlen szó sem a következő három évtizedben.) A november 2-3-ai Kreml-beli tárgyalásokon Kádár elfogadta a forradalom szovjet leverésének már eldöntött tervét, s azt, hogy ő legyen a szovjet katonai segítséggel hatalomra kerülő ellenkormány miniszterelnöke. November 4-én hajnalban, a szovjet támadással párhuzamosan a szolnoki rádió jelentette be kormánya, a Forradalmi Munkás Paraszt Kormány megalakulását.

A következő 32 évben az MSZMP első, majd főtitkáraként Kádár János volt Magyarország első számú politikai vezetője. Amikor 1956. november 7-én a szovjet katonák Budapestre szállították, az alig egy hete megalakított új kommunista párt, az MSZMP hétfős vezetőségéből (IIB) csak ő volt szabad: öten a szovjet invázió napján a jugoszláv követségen kértek menedéket (őket majd néhány héttel később internálják), hatodik társuk már ekkor szovjet fogságban volt. Két évvel későbbe hat főből a forradalom alatti tevékenysége miatt kettőt már kivégeztek (Losonczy Gézát és Nagy Imrét), kettő pedig (Donáth Ferenc és Kopácsi Sándor) súlyos börtönbüntetését fogja tölteni. Ketten maradtak büntetlenek (Lukács György és Szántó Zoltán), de mindketten hamar visszavonultak a politikától. E sorsok mutatják, hogy Kádár – immár egyszemélyi vezetőként – azokkal kezdett hatalma megerősítéséhez, akik a forradalom idején mindvégig a másik oldalon maradtak. A cél sem változott semmit az ötvenes évekhez képest, a forradalom tanulsága azonban mindvégig ott lebegett a korszak felett: óvatosabban!

A Rákosi-korszak legbrutálisabb éveit idéző, több száz kivégzéssel és ezrek bebörtönzésével járó megtorlás (1957-1962), valamint az ugyancsak drasztikus eszközökkel véghezvitt téeszesítés (1958-1961) után Kádár rendszere konszolidálódott. 1963 után szakított az 1950-es évek durva, elnyomó gyakorlatával, és nagy hangsúlyt fektetett az életszínvonal lassú, de fokozatos emelésére. Így lett a Kádár-rendszerből „gulyáskommunizmusnak” is nevezett puha diktatúra, amely bel- és külföldön egyaránt egyre elfogadottabbá vált.

 

1981-03-14-Kádár-János-MSZMP-főtitkára-216x300

Kádár János (eredetileg Csermanek János, Fiume, 1912. május 26. – Budapest, 1989. július 6.)

 

A nyugati világ polgári demokráciainak vezetői a kezdeti totális elutasítás után hamar figyelni kezdtek Kádár szavára. Nyilván elősegítette ezt 1964-es, a szocialista táborban példa nélküli módon karakán kiállása mentora, Hruscsov mellett, amikor puccsal éppen eltávolították az SZKP éléről, és 1968-as, végül kudarcba fulladt közvetítési kísérlete a prágai tavasz idején. Kádárt 1977-ben még a pápa is fogadta az első olyan kommunista vezetőként, aki nem viselt állami tisztséget. Kádár és rendszere nyugati elfogadását és elismerését segítette, hogy a nyugati demokráciák rossz lelkiismeretük miatt maguk is igyekeztek elfelejteni 1956 forradalmát, éppúgy, mint a Kádár-rendszer születésének körülményeit. Hogy ez a felejtés milyen gyors és sikeres volt, plasztikusan mutatta a Time magazin címlapja: az 1956-os „Év embere” a „magyar szabadságharcos” volt, az 1957-es évé pedig Nyikita Szergejevics Hruscsov. A „reformévtizednek” is nevezett klasszikus Kádár-korszak (1963-1972) a modernizációs korszakként is értelmezhető, hiszen a gazdaságirányítási reform a piacgazdaság egyes elemeinek átvételével nemcsak a gazdasági, hanem a társadalmi reform lehetőségét is magában rejtette. Ettől azonban már maga Kádár is visszariadt, nem csupán a Moszkva támogatását élvezőhazai keményvonalasok. Ugyanakkor az életszínvonal-politika keretében 15 év alatt több mint egymillió lakás épült fel, megújítva az ország lakásállományát, és máig meghatározva a települések képét.. Túlnyomórészt falusi kockaházak és városi lakótelepi lakások ugyan, de fürdőszobával. „Egyrészt… másrészt elvtársak” – kacsintott ki Kádár gyakran a hallgatóságára.

Kádár János puritán egyeduralkodó volt. Magánéletéhez nem engedte közel a nyilvánosságot. Kortársai szerénynek látták

A gazdasági reform leállítása és ezzel párhuzamosan kirobbanó világgazdasági energiaválság (olajárrobbanás) az 1970-es évek leszálló ágra taszította Kádár rendszerét. Veszélybe került a rendszer stabilitását biztosító életszínvonal-politika, s csak nyugati kölcsönökből sikerült fenntartani a következő másfél évtizedben. Az ország eladósodott, az árrobbanás utáni Nyugaton végbement gazdasági struktúraváltásra azonban Kádár Magyarországának már nem volt válasza.

Kádár puritán egyeduralkodó volt. Magánéletéhez nem engedte közel a nyilvánosságot. Kortársai szerénynek látták. A saját személyéről, jelenéről és múltjáról való szemérmes hallgatás kommunista pártvezető elődeivel és kortársaival összevetve is szembetűnő volt. Visszahúzódva él feleségével a Rózsadombon, a „káderdűlőben”, egy Cserje utcai villában. Lakásában nem volt televízió egy olyan korban, amikor – egy majd másfél csatorna lévén – este az egész ország ugyanazt a műsort nézte, s másnap ezt beszélte meg. Budapest egyik legfrekventáltabb helyén tyúkokat tartott a villa udvarán. Nem az állattartás öröméért, hiszen erre nem jutott ideje, a tojásokat is a kormányőrök szedték össze. Nem is gazdasági kényszerből, hiszen pozíciójánál fogva bármihez hozzájuthatott volna. Mégsem gyűjtött vagyont. Igaz, utóda sem volt, akire örökíthette volna. Kádár rendszere azonban mindvégig diktatúra volt, a szabadságjogok korlátozásával, politikai rendőrséggel, besúgókkal. Eszközei fokozatosan finomodtak, de alapszövete változatlan maradt. Kádár egyszemélyi vezetését is fenn tudta tartani mindvégig, ügyesen lavírozva a sztálinista konzervatívok és a reformerők között. Ha csak a sikerességet, a hatalom megragadását és megtartását tekintjük a politikus mércéjének – mint ezt a politikai ellenzők manapság gyakorta megteszik –, akkor Kádárt pokolian jó politikusnak kell tartanunk. Éppen az ő életútja figyelmeztet azonban arra, hogy az erkölcsi mérce egy politikus esetében sem mellőzhető.

Rendszerének széthullását már bomló elmével próbálta követni, de aligha értette. Budapesten halt meg 1989. július 6-án. Holttestét az MSZMP KB Jászai Mari téri székházában ravatalozták fel. A kondoleáló tízezrek sora a Parlamentig kígyózott.

Megítélése két és fél évtizeddel halála után is indulatokat vált ki: a róla elnevezett korszak stabilitására sokan tekintenek vissza nosztalgiával, másrészt szintén sokan kizárólag az 1956-os forradalom leverőjét és véres megtorlás végrehajtóját látják benne. 2007-ben sírját meggyalázták, csontjait, koponyáját és felesége urnáját ellopták…

Forrás: Királyok, hősök, vezérek (51-55. oldal) Bookazine Kft.,Geopen Könyvkiadó Kft. (2014) ISSN 2064-8952 ISBN 978-963-12-0563-3

 

4 comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s