Hitregék

Az istenek egyéniségét tulajdonképpen nem a képzőművészek, hanem a hitrege alakítja ki, melynek lényeges alkotó eleme a költészet. Néhány hitbeli tény alapján megindul a képzelet és folyton egyénibbé alakítja az istenek személyét, egyre felségesebbé a világukat.

A hitrege mennyországokat és poklokat alkot, elmondja az istenek életét, tudja, hogy mit csináltak a világ teremtése előtt, apróra elbeszéli, hogyan teremtették a világot s előresiető képzelete az összeomló vagy elöregedő világokra a szemfödelet is ráteríti.

A hitrege rendszert hoz a vallások anyagába. Szanaszét heverő köveiket egységes világképekké rója össze, melyek egész új jelleget adnak egyes vallásoknak. Legfőként azonban az istenhit alakítja át: titokzatosan felszínre bukkanó erőkből, természeti valóságokból leginkább emberi formára formált, de mindenesetre teljesen egyénivé alakuló személyeket teremt. Elsőbbet elszakítja, leválasztja és elkülöníti őket természeti adottságaiktól, azoktól független egyéniségekké teszi őket, később, mikor eléri a tökéletesség legmagasabb fokát, elbeszéléseinek minden változatában áttetszik az istenségek eredeti természeti jellege.

A hitrege új hiteket teremt, színesebbé, dramatikusabbá teszi az istenek világát, az isteneket – ha szabad ezt mondani – húsból-vérből való alakokká formálja ki, de tud hű is maradni tárgyához s ilyenkor nem tesz egyebet, minthogy költői formában fejezi ki a hit tartalmát anélkül, hogy azon változtatna.

A hitrege teremti meg a rokonságot az istenek között. Megállapítja eredetüket, egymás mellé vagy egymás alá rendeli őket, összeházasítja vagy szembeállítja az isteneket egymással. A természeti erők egymással való viaskodásából istenharcot csinál, letűnt vallások nyomán keletkező vallási megújhodást isteni dinasztiák trónjuktól való megfosztása, új diadalra jutása képében fejezi ki.

A hitrege természeti jelenségeket tükröz vissza, leírja a nap viaskodását a téllel vagy a vegetáció diadalát mindent kiégető szárazságon, megeleveníti a természeti jelenségeket, hátteret fest nekik és magyarázatukat adja: a mennydörgés istenek szekereinek dübörgése, a villámlás és mennykő valamelyik isten kezéből elhajított dárda, sújtó és gyújtó mennyei tűz, a tejút mennyei országút, a tűzhányó óriások műhelye, a földrengés a földet tartó mitikus állat megmozdulása és hasonlók.

Elbeszélései szólnak isteni kinyilatkozásokról, vallási parancsok közelebbi körülményeiről, leírják vallási szokások keletkezését, szertartások és változások eredetét.

Nagy szeretettel rajzolja a hitrege mind emberfölöttibbé a vallás hőseinek és szentjeinek az alakját, míg egyenlőkké nem teszi őket az istenekkel. Elmondja viselt dolgaikat, kiszínezi életüket, földi életüket megtoldja égből való leszállásuk és mennybemenetelük elbeszélésével.

Vannak hitregék, melyekben az elbeszélés és a költészet öncéllá válik: az istenek viselt dolgairól kusza és fantasztikus történeteket mondanak el, vagy költői meglátásokat és művészi ötleteket kényszerítenek bele a mítosz formáiba.

A régi hitregék rangja a vallási alapigazságokéival egyenlő, az újabbak, melyekről eredetük nem kopott le teljesen, erre a rangra nehezen emelkednek. Vannak azonban olyan vallások, amelyek a hitregékkel szemben különösen csekély ellenálló-képességet fejtenek ki. Ilyen például a buddhizmus, amely a Buddha-legenda legfantasztikusabb változatait is befogadja. Ezzel szemben az iszlám nagyon vigyázott arra, hogy a hagyomány forrását tisztán tartsa, de éppen ezek az intézkedései mutatják, hogy a hitregeköltészet itt is megtett mindent, hogy az iszlám eredetét minél idealizáltabb formában tüntesse fel.

Forrás: Szimonidesz Lajos – A világ vallásai (12—13. oldal) Könyvértékesítő Vállalat utánnyomás-sorozata, Dante Kiadás, Háttér Kiadó. Budapest ISBN 963 7455 93 0