Pilinszky János

Pilinszky János – Hitünk titkairól

Közzétette:

 

 

Ma már szinte közhely az a fölismerés, hogy minél inkább előrehatolunk a mindenség titkainak föltárásában, megismerésünkkel hatványozott arányban nő az új és még újabb ismeretlenek száma. A kutató elme szomja ettől azonban csak növekszik, csak az emberi szív lesz – ha őszinte – egyre alázatosabb a záporozó információk, fölismerések, és a rázúduló ismeretlenek súlya alatt. Pasteur azt kívánta, hogy hite alázatos legyen, mint egy breton parasztasszonyé. S aki erre vágyik, valójában már Pilinszky Jánosmeg is kapta, amire vágyakozott.

Ami a hitünk titkait illeti – e titkok természete még mélyebb, hiszen föloldásukat egyedül Istenben remélhetjük. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kellene teljes szívünkkel és elménkkel feléjük fordulnunk. Hiszen épp megoldhatatlanságukban rejlik erejük és tanításuk. Az a szinte rögzíthetetlen és kifogyhatatlan világosság, aminek legfőbb gyümölcse az alázat. Olyan sötét napok – írta róluk egy modern gondolkodó –, amikből a legtisztább fény árad, s oda süt, ahová semmi más világosság el nem érne.

Távoli hasonlatként megemlíteném Ionesco egyik gondolatát. Mit szabad bemutatni a színpadon? – kérdi önmagától. Csakis azt, ami megoldhatatlan, különben – írja – okosabb kihívni a Vöröskeresztet, vagy valamiféle segélykérvényt írni.

Igen, a színpadirodalom nagy tragédiái – megoldhatatlanok. És mégis, szemlélve őket, megrendülésünkben valami olyan megfogalmazhatatlan világosságot nyújtanak, amit semmi egyéb „megvilágosodás” nem pótolhat.

Hitünk szabatos tanításai mellett ott találjuk hitünk titkait. A legcsodálatosabb azonban az, hogy e kétféle elem mélységes egységet alkot. Ahogy egy görög tragédia kristályos mondatai és föloldhatatlan problematikája. Titkai nélkül hitünk egykönnyen csak morál maradna, ami bizony szűkös keret, nem csupán az irodalom, de ezerszerte inkább a vallásos szív és elme számára.

*

Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és „jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.

Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

(Új Ember, 1974. december 15.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s