Pázmány Péter politikai krédója

A magyarországi katolicizmus megújítása mellett Pázmány az országot foglalkoztató nagy politikai dilemmákban is hallatta hangját. A nyugat-magyarországi főurak többségéhez hasonlóan ő is meggyőződéssel vallotta, hogy az ország javát szolgáló helyes politika számunkra csakis a Habsburg orientáció lehet. „A magyarországi királynak – érvelt például az 1618-as országgyűlésen – olyannak kell lenni, aki az magáébúl oltalmazhassa országunkat és keresztyén fejedelmek atyafiúságával oly erős legyen, hogy segítséget remélhessen, ha a török ránk rontana. Annakokáért, valaki Csehországot, Morvával és Sléziával, és mellette Ausztriát Styriával és Carinthiával bírni fogja, úgy tetszik, hogy minékünk kíntelen ahhoz fejünket hajtani. Mert […] lehetetlen, hogy Magyarország erejével az két hatalmas fejedelemség között megmaradhasson, hanem avagy az pogány torkában köll esni, avagy az szomszéd körösztényi fejedelem szárnya alatt megnyugodni.” Helyzetértékeléséből logikusan következik, hogy a Bethlen Gábor által összehívott országgyűléseken Pázmány a katolikus főpapok többségéhez hasonlóan egyetlenegyszer sem jelent meg, a besztercebányai országgyűlés határozatait elutasította, s a fejedelmet számos alkalommal bírálta hadjárataiért, melyek elkerülhetetlenül vérontással és több ezer keresztény magyar halálával jártak. Az Erdélyi Fejedelemség önállóságát ugyanakkor maga is örvendetesnek és megőrzendőnek tartotta, mert abban a királypárti magyar rendek támaszát és a magyar államiság megmaradásának zálogát látta az udvar abszolutista törekvéseivel szemben. „(…) nékünk elégséges hitelünk, tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztény császárunk előtt – tájékoztatta felfogásáról Bethlen követét 1627 végén –, de csak addig durál az az német előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontúl mindjárt contempusban jutván, gallérink alá pökik az német, akár pap, barát vagy akárki légyen.” A követ emlékezete szerint hozzátette: „Átkozott ember volna, ki titeket arra késztetne, hogy töröktől elszakadjatok, ellene rugoldozzatok, míg Isten a kereszténységen másképpen nem könyörül, mert ti azoknak torkokban laktok: oda annak okáért adjátok meg , az amivel tartoztok; ide tartsatok csak jó correspondentiát.” Bethlen utódját, I. Rákóczi György fejedelmet (1630—1648) ugyanerre intette. Az a Pázmány, aki legfőbb ellenségének a törököt és legfőbb politikai céljának a török nemzetközi összefogás keretében elképzelt tartotta Magyarországról, ismételten arra biztatta, hogy a szultán haragját véletlenül se hívja ki maga ellen, mert „hogyha egyszer Szultán Szulimán athnáméja mellől elmegyen Erdélyország, minden állapotja bizonytalan lészen”.

Pázmány és vele a nyugat-magyarországi királypárti és zömmel katolikus magyar főurak színe-java belátta, hogy az Erdélyi Fejedelemség török elleni fellépése az adott körülmények között éppoly katasztrofális következményekkel járna, mintha a nyugati országrész Bécs ellen fordulna. A teendő ezért nem lehet más, mint az erőgyűjtés és a kivárás mindaddig, amíg a török kiűzése és az ország egyesítése reális lehetőséggé nem válik. A nyugat-magyarországi főurak azt remélték, hogy a harmincéves háborút lezáró 1648-as vesztfáliai béke után végre sor kerülhet a régen várt eseményre. Reményeik azonban ezúttal nem váltak valóra. A nagy háborúból meggyengülten kikerülő birodalom uralkodója, III. Ferdinánd (1637—1657) ugyanis 1650-ben újabb 22 évre meghosszabbította az 1606-ban megkötött, és azóta többször megújított zsitvatoroki békét. Úgy tűnt, hogy a török kiűzése ismét a távoli jövő homályába vész. II. Rákóczi György fejedelem (1648—1660) azonban, aki többszörösen eltért Bocskai, Bethlen és Pázmány útmutatásától, űj irányt adott az eseményeknek.