I. István szentté avatása

Közzétette:

 

 

László konszolidációs politikájának fontos részét képezte saját uralkodásának összekapcsolása István regnálásával, s ennek részeként a mintaadónak tekintett államalapító és a krisztianizációban kiemelkedő szerepet játszó más személyek szentté avatásának kezdeményezése. Az akkori meggyőződés szerint a szentek, vagyis a különleges tulajdonságokkal felruházott emberek a keresztény tanokat követő példaszerű életvitelük jutalmaként haláluk után a mennyországba, az Atya jobbjára kerültek; a siker reményében lehetett hozzájuk imádkozni, illetve közbenjárásért könyörögni. A kanonizálás fontos része volt a jelölt életrajzának ismertetése, amelynek legalább néhány csodás eseményről is be kellett számolnia. László és környezete mindennek tudatában volt, és már az 1070-es évek végétől készült a végül 1083-ban megindított eljárásra.

 

I. (Szent) István, születési nevén: Vajk; latinul: Sanctus Stephanus (975 körül – 1038. augusztus 15.) az utolsó magyar fejedelem és az első magyar király. Géza fejedelem és Sarolt fejedelemasszony fia. A keresztény magyar állam megteremtője, az egyik első magyar katolikus szent, a magyar történelem kiemelkedő alakja és Magyarország fővédőszentje.

István életrajzát először az ún. nagyobb legenda mesélte el, amelynek a szerzőjét nem ismerjük. Kétségtelen viszont, hogy az 1080-as évek elején készült, és a szentté avatás célját szolgálta. Ennek megfelelően kifogyhatatlan volt a király hitbéli buzgalmának és egyéb vallásos erényeinek – jámborságának, kegyességének és irgalmasságának – magasztalásában. Ugyancsak bőkezűen sorjázta azokat a csodás eseteket, amelyekkel Isten már földi életében kitüntette a királyt, így például : születéséről apja már fogantatása előtt értesült, betegeket gyógyított csodás módon, „titkos sugallat” figyelmeztette a a besenyők támadására, s amikor Konrád Magyarországra támadt, Isten István imáját meghallgatva fordíttatta vissza hamis hírnökök révén a német hadakat.

István mellett előkészületek történtek a mártírhalált halt Gellért püspök és Imre herceg, valamint két Nyitra környéki remete, András-Zoerard és Benedek szentté avatására is. Az utóbbiak rövid legendáját Mór pécsi püspök már korábban elkészítette – ez volt az első magyar szerzőtől származó latin nyelvű irodalmi alkotás. Gellértről és Imréről valószínűleg szintén készültek ilyen életrajzok, ám ezek eredeti formájukban nem, csak későbbi változatokban maradtak ránk.

Az öt személy 1083-as szentté avatása közül legnagyobb jelentőséggel természetesen Istváné bírt. László ceremóniamesterei ezért úgy intézték, hogy az államalapító testének felemelése alkalmat adjon az eljárást igazoló újabb csodákra. Augusztus 15-ére, István halálának 45. évfordulójára országos gyűlést hívtak össze Székesfehérvárra, kérve, hogy a csodás gyógyulásban reménykedő betegek jöjjenek el. Az augusztus 19-ei vecsernyére, amelyen a király is megjelent, így aztán nemcsak a templom, hanem annak környéke is megtelt emberekkel, akik – mint egy későbbi legendája beszámol róla – izgatottan várták „az isteni irgalom jótéteményeit a boldog férfi érdemeiért”. A csodák egy „inaszakadt”, tehát béna 12 éves ifjúval kezdődtek, aki addig sem kezét, sem lábát nem tudta használni, most azonban egyik percről a másikra „visszanyerte egész teste épségét”, és „fürgén odaszaladt az oltárhoz”. Utána egy idegzsugorodásban szenvedő hétéves kisfiú csúszott négykézláb a sírhoz, akinek hirtelen ugyancsak megszilárdult „térde-lába”. Ez a királyt is annyira meghatotta, hogy az örömtől sírva karjaiba kapta a gyereket, s az oltárhoz szaladt vele, ahol hálaadó imát mondott. A tömeg, amely egész éjjel a templomban maradt, ujjongott és újabb csodákra várt,

Másnap, amikor István testének a felemelése megtörtént, tovább folytatódtak a csodás események. Egy özvegyasszony fia a sír mellé helyezve feltámadt halottaiból, egy haldokló pedig teljesen visszanyerte korábbi testi erejét. De csodálkozásra adott alkalmat a sír kibontása is, amelyből „az édes illat oly hévsége árasztott el minden jelenlevőt, hogy azt hitték, az Úr paradicsomi gyönyöreinek közepébe ragadtattak. Maga a koporsó színültig volt kissé vöröslő, szinte olajjal kevert vízzel”, amelyet hiába mertek ki, annál több áradt a helyébe, s töltötte meg a koporsót”. A király földi maradványait ebből a balzsamillatú folyadékból szedegették össze, majd fehér gyolcsba burkolva egy ezüstládában helyezték el.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (66—68. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

One comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s