Szolgák a saját hazájukban

Az angol Cecil Rhodes – akit a Limpopótól északra lévő aranybányák utáni vágy sarkallt, s egy álom: összefüggő brit felségterületet létrehozni Kairótól a Jóreménység fokáig – 1893-ban legyőzte a ndebele törzsfőnök, Lobengula csapatait s ezzel megszerezte az uralmat Dél-Rhodesiában. Az új uraknak itt is, mint gyakorlatilag minden gyarmaton, újra meg újra véresen kellett leverniük a felkeléseket és lázadásokat.

Tanganyikában például a hehék lázadtak fel a Carl Peters vezette németek ellen. A történet tipikus: a hehék nagyfőnöke békét kért. Peters felelte: „A főnök békét kér? Jó, legyen övé az örök béke.” És kivégeztette a törzsfőnököt. Ezután Mkwawa törzsfőnök fegyveres ellenállása következett; 1891—1898-ig tartott. Amikor Mkwawát végül is legyőzték, levágott fejét Németországba küldték.

1905-be került sor a maji-maji felkelésre a kényszerű gyapottermesztés és a magas adók ellen; Német Délnyugat-Afrikában 1904-ben a hererók lázadását ugyanolyan brutálisan verték le, mint minden más felkelést. Itt nem kellett vérrel bemocskolni a kezüket – mintegy 60 000 hererót és hottentottát az Omaheke-sivatagba száműzték, ahol szomjan haltak.

Az angolok és a franciák nyugat-afrikai gyarmatain olyan nyersanyagokat kellett termelniük, melyeket a nagy gyarmati kereskedelmi társaságok meghatározott minimálárért vásároltak meg és exportáltak. Például földimogyorót (Szenegál), kakaót (Aranypart, most Ghána), kávét (Elefántcsontpart, Guinea), kaucsukot (Libéria).

Más volt a helyzet Kelet-Afrikában. Kenyában és Ugandában a telepesek társaságokat hoztak létre – az éghajlat kellemes volt, a föld termékeny. A földet elvették a bennszülöttektől, akiket olcsó munkaerőként zsákmányoltak ki. Északon, Algériában is létrejöttek telepes-kolóniák. Délen – az 1910 óta egyesült Dél-Afrikában és Dél-Rhodesiában – ugyancsak. Sok fehér telepes élt Angolában és Mozambikban is. A gyarmati uralom felszámolása később ott kezdődött, ahol alig voltak fehér telepesek: nyugaton.

A gyarmati hatalmak ott teremtettek infrastruktúrát, ahol az számukra a legfontosabb volt – a szállításban. Utakat, vasútvonalakat, kikötőket építettek, gondoskodtak a telefon- és távíró-összeköttetésről. A közlekedési infrastruktúra volt a gyarmatbirodalmak legfontosabb pozitív öröksége a fiatal független államok számára. Az oktatásügy viszont nemigen érdekelte a fehéreket. A francia gyarmatokon például az oktatáspolitika nem az afrikaiak széles tömegével, hanem csak a kiválasztott elittel törődött. Nagy-Britannia gyarmatain a hattól húszéves korú gyerekek alig tíz százalékát részesítették oktatásban. Igen kevesen kaptak felsőfokú képzést. A gyarmati oktatás tartalma is gyarmati volt; a tankönyvek szerint Afrika civilizációja és fejlődése csak a fehérek megjelenése után kezdődött.

Forrás: Ezerarcú világunk – Afrika (21—22.oldal) Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1994 ISBN 963 7961 34 8 4. kötet