Közzétette:
Az ősz nyájas verőfényén ülök,
Körültem sárga, száraz lomb zörög;
Oly jó ittkünn nekem!
A természetnek hervadása
Beszél lelkemnek csendesen.
Sápadt vagyok, mint az ősz s hallgatag,
Nem érzek én sem mély fájdalmakat;
S mig bús szellő susog
S nyájas sugár dereng az őszben:
Ajkam sohajt, – és mosolyog.
Mig jő-megy lelkemen a gondolat:
Szakasztok kisded őszvirágokat;
S végök lesz hirtelen
Sovány, hosszúkás ujjaim közt…
Hideg, nagyon hideg kezem!
Ah, mért is ilyen hosszu életünk?
A hatvan, nyolcvan év minek nekünk?
Sokáig élni öröm-é:
Ha bánat, kétség, fájdalom van
Szurkálva perceink közé?
Jobb volna az éveknek csak fele,
Zavartalan öröm közt telve le;
Hogy élet és kebel
Fényes piros lángban, miképen
A fáklya, ugy lobogna el;
De égő fáklya nem vagy, életem!
Ugy sápadok meg én is csendesen,
Mint ágon a levél…
Ah, a természet haldoklása
Lelkemmel titkosan beszél!
Forrás: Tompa Mihály összes költeménye (mek.oszk.hu)
Lighthouse 