Endre Ady

Így emlékeztek a kortársak Ady Endrére

Közzétette:

 

 

Alig járt gyalogosan, a legrövidebb útra is, ha csak módjában állott, bérkocsit használt. Kényelmeskedés volt ez nála, bár a járása nem volt biztonságos, de nem annyira, hogy ezért különösebben fárasztotta volna a gyalogolás. A konfliskocsi, ez volt az alkalmatosság, amin vitette magát és a kocsi a mulató, a kávéház előtt várt reá, ha Ady beljebb még űzte az időt. Sétálni is így szeretett, megvásárolta magának az egyfogatút és vitette magát kijjebb, ahol erdő van és kevesebb az ember. […] Gavalléros szokása volt Adynak, hogy állandóan kesztyűt viselt, nyáron is, sötétebb színű cérnakesztyűt és nem vette le a kezéről lokalitásokban sem. Egyáltalán szerette a finomkodva ható külsőségeket, a jó ruhában való jó megjelenést, a finom fehérneműt, divatos zsebkendőt és ha megtehette selyemharisnyát hordott. Összesen mindez az igényességet, a testi tisztaság kultuszát jelezte volna, mint ahogy azt is följegyzem róla, ha nem volt fürdőszobája, egész talpig mosdózott minden nap az ébredés után. A konstruáló, aki Ady portréját majd vissza akarja teremteni, Ady arca alá mindig duplán hajtott, inkább magas kemény gallért gondoljon, a mellénye kivágott volt, amiből nagy mezővel kilátszott a sötét selyem nyakkendője. Nagyritkán virágot is kitűzött a gomblyukába és igen szerette a mimózát, orchideát. Nem tudott jól számolni, de az frappáns tulajdonsága volt, ha akármilyen kábulat is nyomta az éberségét, mindig tudta, az utolsó fillérig, hogy mennyi pénz van nála és a pincér számvetése se lehetett ezért csalafinta körülötte.

Ady Endre párizsi életmódja lényegesen különbözött a pestitől. A redakciós robot nem volt rajta, hívek szaporodó sokasága itt nem bolygatta a nyugalmát, hajlandósága szerint, zavartalanul élhetett és ez a kívánság egyszerű, beosztás dolgában majdnem polgárias volt, rendes időben lefeküdni, rendes időben fölkelni és közben a napi teendőit teljesíteni. A délutáni órákban Ady megírta kéziratait, a terminust, amikor verset, cikket kellett szállítani, alig mulasztotta el. Borozó hajlandósága megnőtt, annyira, hogy kéziratait most már csak akkor tudta megírni, ha a borospohár mellette volt, szellemének biztonságára azonban óvatoskodva vigyázott és kevés ízleléssel, nagyobb szünetekkel ivott, ha dolgozott és ha az önfegyelmezés még sem sikerült és a mámor elsodorta, a munkát abbahagyta.

Pesti élete alatt a győri származású Vörös testvérek voltak a cigányai, akik a Fővárosi Orfeum kávéházában muzsikáltak, ahova Ady akkoriban majdnem minden éjszaka eljárt. […] Ady dalolgatott is. Nagy ritkán történt ez, ha többedmagával volt, soha, csak zártabb helyen, szeparékban, álmodó elkomolyodásának pillanata volt ez. A hangja nem volt dalos hang, érctelen, inkább gyönge hangzású, sokszor rekedtesen megzilált. Voltak kedvelt nótái. Ilyenek: „Viszik a menyasszony selyem ágyát…”, „Ki tanyája ez a nyárfás…”, „Meghalok én nemsokára…”, „Este van már, nincsen csillag…”, „Jegenyefa tetejében, ül egy holló feketében…”. A legkedvesebb nótája a „Befútta az utat a hó…” régi magyar dal volt, azt mondta róla: Olyan, mintha egy Grieg-melódia lenne.

A pénzzel sok baja volt Adynak, szeretett igényesen élni, ha szerény is volt ez az igény. […]

A lángját vető szenvedélyek nem hiányoztak nála, de például soha nem kártyázott, semmiféle hazárd pénzforgatást nem próbálgatott, lóverseny, ilyesmi nem érdekelte, mégis nagyon igaz, hogy Monte-Carlo rendkívüli hatással volt Adyra.

A csörgő téboly, az arany ömlésének ez a szüntelensége, sértő gúnnyal csengett rá, őreá, akinél hevültebben, akaratosabban alig kívánta valaki a pénzt. Ez is úgy hangzik, mintha Ady gyengült prédája lett volna a pénznek, valóban hatalom volt fölötte ez a kívánság, de Ady alakját majdnem tragikusan rajzolja meg az, ha mélyére nézünk, milyenfajta szenvedélyessége volt is ez Adynak. (Révész Béla)

Inkább csak az írásaiban, az élete hullámvonalában volt forradalmár. Személyes érintkezésében és józan állapotában csaknem annyi megejtő kedvesség volt benne, mint Bródy Sándorban. Végtelen gyöngéd és megértő tudott lenni, és majdnem olyan lágy, mint egy nő.

Az én nézetem szerint Ady Debrecenben, első szerelmében volt a legboldogabb élete folyamán. Itt ismerkedett meg azzal a nővel, akinek első verseit felolvashatta, amíg az a harisnyáját stoppolgatta. […] élete végéig nem felejthette el a debreceni színésznőt. Ez az ismeretlen, senki által nem kutatott nő oltotta Adyba azt a betegséget, amelyben a királyok éppen úgy elpusztulnak, mint a szegény költők. […] Ez a hölgy, akiből annyi emlék sem maradott meg, mint egy szalagrongy: beköltözött egyetlen ölelésével a költő vérébe, húsába, csontjába, agyvelejébe. […] Talán ennek a vidéki hölgynek az örökös jelenléte okozta, hogy Ady (bár éppen talán Párizsból érkezett) mindig megmaradt valahogyan vidéki hírlapírónak – akármint forgatta is a dolgait, magaviseletét, öltözködését, tempóit és szappanjait –, valamiképpen sohase múlott le róla a debreceni íz, amelynél fogva mindenütt a világon megismerszik az, aki Debrecenben született, vagy ott hosszabb időt töltött. Vidékies volt ama szokásában, ahogyan Pesten, a kávéházak városában is a kiskocsmai életet kedvelte. (Krúdy Gyula)

A Betegség […] nem hagyta többé nyugodni. Nagyváradon meglehetősen elhanyagolta, olyan emberek módjára, akik annyira félnek betegségüktől, hogy hozzá sem mernek nyúlni, még komoly gyógykezeléssel sem. Párisban kiütközött rajta, akkor ottani környezete alaposabban gyógykezeltette. De a nyomás élete fogytáig rajta maradt s fő oka lett neuraszténiájának. Folyton rettegett kiujulásától, úgy figyelte hipochondrikus féltékenységgel az egészségét, hogy már csak azért is betegnek kellett éreznie magát. A fiatal ujságíróknál akkor szokásos éjszakázás, a korán elkezdett mértéktelen alkoholfogyasztás, az altatószerekkel megszokott visszaélés, az egészségellenesen eltöltött éjszakák után következő nyomott hangulatú, ideges és kedvetlen nappalok napról-napra táplálták lelkiismeretfurdalásait, elsötétítették lelkét és állandósították benne azt az ingerültséget, amelyre úgylátszik, születésétől, vagy legalább is kora ifjúságától fogva hajlandósága volt. […]

Ady sohasem volt ügyes társasági ember, idegenekkel szemben, még sokkal később, hírneves korában is, elfogult és tartózkodó, csak meghitt körben volt teljesen felengedő. Olyan társaságokba, ahol úri nőkkel kerülhetett volna össze, addig sohasem járt. Ha valami ok mégis kivételesen rákényszerítette, akkor zárkózottan, szótlanul viselkedett. Zavarban volt bizony, ügyetlenkedett is. Nagyváradi társasága magaszőrű ujságírókból, az újságírók társaságát kedvelő fiatal entellektüellekből került ki, női társasága csaknem egyedül az éjszakai mulatóhelyek attrakcióiból állott. Társasági életének színhelye a kávéház és az éjjeli mulató. Nagyon kevés ember dicsekedhetik vele, még férfi is, hogy Ady kezdeményezte vele az ismeretséget; ő megvárta, amíg mások jöttek hozzá ismerkedni. (Schöpflin Aladár)

Endre Ady

A költő portréja az 1900-as évekből, Fotó: MTI/Reprodukció

Erősen nyugtalannak törődöttnek látszott, le nem küzdhetett neuraszténikus láz remegett fakó barna arcán és formás ideges ujjain amelyekkel közbe-közbe egy meg nem gyújtott cigaretta szopókáját ütögette a kávéházi kis márványasztalra […] Szép oroszlán fején sötét rengeteg haja egyik oldalt tömöttes hullámvonalban borult le homlokára s nagy dió szemeivel amelyeknél nagyobbakat sohasem láttam, figyelmesen nézett rám.

A társaság azután útnak indult, velük sodród­tam én is s a Nagymező utcai villamossal a Sza­badság térre mentünk egy a körüli kávéházba. Közvetlenül a villamosra szállás előtt Bakti, a rikkancspoéta állította meg Adyt: „Éljen Ady Endre a legnagyobb magyar költő” hangos üdvözléssel s kínált egy esti lapot Adynak aki azt meg is vette tőle. Jellemző Ady túlzottan gavalléros szeszélyére, hogy öt-hatunk helyett a villamos díjat ő fizette meg és szokatlanul bő borravalót nyomott mind a rikkancs, mind a kalauz kezébe.

Még 1912 február havában bement a városmajori Kozmutza-szanatóriumba s egy félévnél tovább tartózkodott ott. Hónapokig nem írt egy sort sem, se verset, se prózát s mikor ez év április havában meglátogattam, azzal lepett meg, lehet, hogy egy szót sem ír többé s visszavonul a szülei birtokára.

Meggyőződésem, hogy Ady verseinek legnagyobb része az éjszakai, hajnali, vagy a kora reggeli álmatlan órákban fogamzott meg. […] életének legszörnyűbb csapása volt, hogy nem tudott aludni, ez a gyötrő baja már a váradi években nyomasztóan nehezedett rá s később mind jobban, állandóbban elhatalmasodott rajta. Egyszer rezignált fájó hangon szólott róla, hogy annyi Veronált szed be egy-egy este, amennyitől más, ehhez az altató porhoz nem szokott ember végképp elaludnék. Kétségtelen, hogy a kór-okot keresve fiatalkori újságíró éjszakázásai is belejátszottak gyógyíthatatlan álmatlanságába.

Első meggondolásra furcsának tetszik, de úgy volt, Adynak az újságok voltak legnélkülözhetetlenebb olvasmányai. Déltájt nála járva mindig egy egész újságerdőt láttam körülötte. A fölébredése utáni órákban minden pesti lapot átböngészett, igen sokat a vidékiek közül is, különösen a nagyváradi, debreceni és szilágysági lapokat. Nem hinném, hogy ez a lapfalás, csak a régi zsurnaliszta megrögzött szokása lett volna, inkább úgy gondolom – s ez tudatos volt nála –, hogy fajtája minden lélegzetére, megmozdulására kíváncsi volt. Mint a „kultúr-magyarság lelkiismerete”, ahogy ő nevezte s aminek vallotta magát, számon akart tartani mindent, ami magyar földön történt, ami magyar olvasó szeme elé, ami magyar tudatba kerülhetett.

Nálunk létekor szívesen hallgatta a feleségem zongorajátékát s a legszívesebben Beethovent. Egyszer a zongoránk fölött függő kis Beethoven portrét nézve így szólt: „Azt mondják, hasonlítok Beethovenhez, az én szám is úgy biggyed le, mint az övé, mind a ketten sokat sírtunk.” (Földessy Gyula)

Párizzsal is úgy volt Ady, mint Rómával. Ott is a hazai ismerősök és barátok környezete tette számára meghitté és vonzóvá a várost. Amit Párizson és általában a Nyugaton szeretett, az nem egyéb volt, mint a jóbarátok és pajtások állandó társasága, az otthoni kellemetlen emberek és fájó állapotok nélkül. Ezt a különösséget Ady lelki berendezésének, úgy tetszik, nem eléggé méltatták eddig azok, kik költészetéhez hozzászóltak. Sokan vádolták meg kozmopolitasággal, azzal, hogy költészete csak némi magyar ízzel megzamatosított francia költészet. Ilyesmiről beszélni azonban nevetséges. Ady úgyszólva semmit sem tanult el a franciáktól, legkevesebbet Baudelaire-től vagy Verlaine-től, mindössze a szavát szabadította föl példájuk: bizonyos rejtett hangjait és témáit. Egyebekben Párizs alig jelentett reá nézve többet, mint egy kedve szerint való Budapest. (Elek Artúr)

Évek múlva történt, hogy egy Szatmár megyei faluban voltam, úri társaság, nagy, ivós, lármás éjszaka. A házigazdának volt egy jogász fia, ki valahol más társasággal mulatott s egész éjjel feszült volt a hangulat, hogy lenézi szülei éjszakáját, lumpokkal dorbézol, ahelyett hogy itt szolid, derék gazda lenne, de hát költő…Megbocsátották neki: reggel felé megjött, hulló nagy haja volt, elázott csinos legény, sarokba húzódott s egyszer csak, néhány szónyi beszélgetésünk után, leborult és sírt és térdre vetette magát s imádkozni kezdett Ady Endréhez, az istenhez, a Költőhöz, az egyetlen élethez…

Ha egy szállodába beköltözött, huszonnégy óra múlva a portás és a liftes, a pincér és a szobalány és a gazdaasszony és a tulajdonos, mind az ő királyi udvara lett, cselédje, lakája, hódolója, imádója. Szanatóriumban minden nő és minden férfi minden léptét leste és a nők úsztak körülötte, mint esti fényre a pillék és halálos ágya mellett mély s feloldhatatlan zokogásban állt az ápolónő, aki csak végső hetében ismerte, mikor már nyelve ritka szavakat dadogott, de lelke kimondhatatlan gyöngédségét rebegte felé. (Móricz Zsigmond)

Megbénult a keze is, előbb a nyelve, úgy hogy nagy nehezére esett a beszéd. Folytatólagosan, nagy stációkkal, hebegve mondta el bajait, utolsó betegállapota okait. Ez – sajnos – engem közelebbről érintett. A megbeszélt vacsora után ugyanis kissé pityókásan kikísért bennünket és visszamenet elcsúszott, nekiesett a tűzhelynek. Később pár nap múlva, kitűnt, hogy betörte egyik oldalbordáját, ami elősegítette a végét. Pár hét leforgása után meghalt. Örökké él. (Rippl-Rónai József)

Forrás: Fehér Béla – „Azt mondják hasonlítok Beethovenhez”, Magyar Idők

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s