A Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelés

Zsigmond uralkodásának utolsó hónapjait a középkori Magyarország első nagy parasztlázadása árnyékolta be. Közvetlen okozója ennek is ő maga volt, amennyiben bevételeinek növelése érdekében éveken át élt a pénzrontás eszközével, vagyis csökkentette az új dénárok ezüsttartalmát. Közvetlen előidézője pedig Lépes György erdélyi püspök volt, aki a pénzrontás miatt három évig nem szedte be és nem is fogadta el az egyházi tizedet, majd amikor jó dénárok kerültek forgalomba, visszamenőlegesen követelte a tartozásokat. Az észak-erdélyi, szatmári és nyírségi felkelők élére egy Budai Nagy Antal nevű köznemes állt, aki a husziták elleni harcokban azok eszméit és harcmodorukat is megismerte. A felkelők, akik között magyar és román jobbágyok, valamint városi polgárok egyaránt álltak, a Belső-Szolnok megyei Alparét melletti Bábolna-hegyen szekérvárat építettek, és e mögé húzódva nemcsak megvédték magukat, hanem szét is szórták a nemesi csapatokat. Az erdélyi vajda ezt követően egyezségre lépett a lázadókkal. Az úgynevezett első kolozsmonostori egyezményben szabályozták a tizedfizetés rendjét, eltörölték a földesúri kilencedet, és megerősítették a jobbágyok szabad költözködési jogát. Arra azonban, hogy ő és társai be is tartsák az egyezményt, a vajda, a püspök és társaik nem is gondoltak. Miután újrarendezték soraikat, az erdélyi nemesek, szászok és székelyek küldöttei 1437. szeptember 16-án Kápolnán kölcsönös segítséget fogadtak egymásnak, és egyesült erővel indultak a felkelők ellen. A lázadók azonban ismét győztek, és kicsikarták a második kolozsmonostori egyezményt is. Bár ebben már kevesebbel is megelégedtek, a három rend képviselői ezt is sokallták. Újabb harcok következtek, amelyek során egy időre Kolozsvár és Nagyenyed is a felkelők kezére került. Végül azonban alulmaradtak a lázadók, s azokon, akiket elfogtak, uraik kegyetlen bosszút álltak. Vezetőiket kivégezték, „a többiek közül pedig azokat, akik nem tudtak elmenekülni, szemük kitolásával, orruk vagy ajkuk levágásával, kezük megcsonkításával büntették meg.” Kolozsvár, amely a felkelők mellé állt, néhány évre elveszítette városi kiváltságait. Magyarországon ez volt az első olyan nagy tömegmozgalom, amelyet nem vallási különbségek, hanem gazdasági és társadalmi ellentétek idéztek elő. Ennyiben az 1358-as franciaországi (Jacquerie) és az 1381-es angliai (Wat Tyler-féle) parasztlázadásokkal mutatott rokonságot.

A Kolozsvár-monostori Fájdalmas Szűzanya plébánia temploma

Miközben Erdélyben a rendek és a jobbágyok mérték össze erejüket, Zsigmond Prágából Budára tartott, és a morvaországi Znaimban 1437. december 9-én, 69 éves korában meghalt. A magyar uralkodók közül olyan magasra, mint ő, senki sem jutott. Német-római császárként, valamint cseh és magyar királyként lényegében egész Közép-Európát uralta. Nem biztos azonban, hogy ez a Magyar Királyságnak jót tett. A három államot, amelyeket Zsigmond személyén kívül semmi sem kapcsolt össze, a kor logisztikai viszonyai miatt nem lehetett hatékonyan működtetni. Ezen Zsigmond kiemelkedő intellektusa, vitathatatlan diplomáciai érzéke és szinte páratlan nyelvtudása sem változtathatott. Ötvenéves uralkodása ennek ellenére a magyar történelem eredményekben bővelkedő és felfelé ívelő korszakai közé tartozik. Érdekes, hogy származása, valamint európai beágyazottsága és kozmopolita műveltsége ellenére úgy rendelkezett, hogy nyughelyét a váradi székesegyházban, Szent László király sírja mellett alakítsák ki. Úgy látszik tehát, hogy nemcsak – mint krónikása lejegyezte – külsőségekben, mindenekelőtt nagy szakállával akart hasonlítani a magyarokra, hanem lélekben is azonosult velük.