Közzétette:
A városi bérmunkásság valamivel több mint felét kitevő ipari munkásság a polgársághoz hasonlóan a dualizmus fél évszázada alatt született meg, és szerveződött számban is jelentős külön társadalmi osztállyá. Felső rétegük, az összlakosság felére becsülhető szakmunkásság viszonylag elfogadható életszínvonalon élt. Egyszobás, szoba-konyhás, esetleg kétszoba-konyhás lakással rendelkeztek. A munkásság egyharmadát alkotó betanított és segédmunkások, továbbá a faluról érkezett és a középosztályi családok által alkalmazott házicselédek viszont kifejezetten szegényes, sőt gyakran nyomorúságos viszonyok között tengették életüket. Az óbudai hajógyár munkásainak helyzetéről készült 1888-as szociográfia plasztikusan írta le ezeket a különbségeket. A saját házzal rendelkező munkások lakásainak többsége „példaszerű tisztaságban és rendben” volt tartva. „A hófehérre meszelt falakon sok helyütt aranykeretű tükröket és rikító színnyomatos olajképeket láttunk, A bútorok szegényesek, de tisztességesek. Az ablakokon egynéhány virágcserép, néhol vakító fehér csipkefüggöny barátságos külsőt kölcsönöz a munkáslakásoknak.” Néhány lakás azonban sokkal lehangolóbb képet nyújtott. „Füstös konyhákba is jöttünk, ahol az asszonyt mosódézsánál találtuk, melynek forró párája az egész lakást betöltötte. A szobákban kötelek voltak kifeszítve, rajtuk nedves fehérneműek.” A bérleményben élők lakáskörülményei még lehangolóbb képet mutattak. A magas bérleti díjak miatt több 6—8 fős család minden életfunkcióját a konyhában végezte, hogy a lakás egyetlen szobáját kiadhassák albérlő(k)nek vagy ágyrajáróknak. Előfordult, hogy ugyanilyen okból két család bérelt ki egy nagyobb lakást, és a konyhát közösen használták.
Munkáslakások az angyalföldi Dagály utcában a 20. század elején
A táplálkozásuk kielégítőbb volt. És nem mutatott ekkora különbségeket. „Kivétel nélkül az összes megkérdezett munkások hármat jelöltek meg fő táplálékukként: húst, kenyeret és bort. Sokan el sem képzelhetnek ebédet hús és bor nélkül. A reggeli csaknem kivétel nélkül szalonnából, kenyérből és egy kis pohár pálinkából áll. Kávét csakis az asszonyok és a gyerekek isznak. Az ebéd áll rendesen levesből, főzelékből egy darab hússal, vagy pedig, ami azonban ritkább, tésztából. A vacsora az ebéd felmelegített maradékaiból áll. Frisset estére csak ritkán főznek, többször megesik, hogy kolbász- vagy sajtfélét esznek. A fogyasztott hús mennyiségét […] átlag húsz dekára tehetjük személyenként és naponként. […] A hétköznapi ebédtől egészen eltérő képet nyújt a vasárnapi ebéd, mely gyakran lakomának is beillenék. Van ilyenkor 4—5 tál étel is; pecsenye, hal, gyümölcs is. […] A búzalisztből készült kenyeret otthon szokták készíteni. […] Egy munkás átlag ½ liter bort fogyaszt naponként. Sörből keveset fogyasztanak. A pálinka élvezete csakis a reggelinél szokásos ; kivételt képeznek e tekintetben a felvidéki napszámosok, akik az Óbudán is nagy számban található pálinkamérések törzsvendégei. […] Szappanból átlag egy kilóra van szükségük havonként.”
Könyvek olvasására a munkások nemigen érnek rá. Újságot azonban szívesen vesznek a kezükbe, s kedvelték a képes hetilapokat is, melyeket különösen vasárnapi pihenőnapjukon forgattak. Asszonyaik általában nem jártak el dolgozni, hanem a háztartást vezették, és a gyermekekre felügyeltek. Új jelenségként figyelték meg, hogy többnyire a családi kasszát is a feleségek kezelték. „Nem szokatlan látvány – olvasható a fenti szociográfiában –, hogy az asszonyok szombat este csoportostul állanak a gyár kapujánál, és férjeiktől elveszik a hetibért, amellyel azután ők gazdálkodnak a hétnek folyamán; a férj csak kisebb-nagyobb zsebpénzt kap dohányra, borra.”
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (368—369. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
Lighthouse 