Közzétette:
Nem olyan meghatározó mértékben, mint a városi lakosság körében, de a mezővárosokban és falvakban is nagy számban éltek nem magyarok. A Drávától délre lényegében összefüggő településterületet alkottak a délszlávok, elsősorban a horvátok. Az ország északi vidékeit a főleg őslakos szlovákok népesítették be, akik mellé a 13. századtól folyamatosan telepítettek lengyel és morva területekről más szláv csoportokat. A Kárpátok északkeleti nyúlványai között rutének éltek, akiknek a nagyobb arányú betelepülése a 14. és a 15, század fordulójára tehető. Erdélyben folytatódott a főleg pásztorkodással foglalkozó románok beszivárgása, akik Fogaras környéke után Erdély délnyugati megyéiben és Máramarosban is nagy számban tűntek fel. A körükben megforduló velencei követ a székelyekhez hasonlóan igen izmos és erős embereknek látta őket, ám egyben „vadaknak és műveletlennek” is. „Csaknem kizárólag hússal táplálkoznak” – írta róluk –, s ha barmaik nincsenek akkor egyszerűen lopnak”.
Magyarország népei a 15. században
A magyarországi népesség etnikai tarkaságát tovább fokozta a török elől menekülő szerb lakosság tömeges megjelenése, akik részben a déli határ mentén, részben északabbra húzódva a Duna mentén találtak új otthonra. A 15. század közepén ők alapították Ráckevét, amely eredeti lakhelyükre, a valaha virágzó al-dunai Kevére utalt. A szerbek az erdélyi románokhoz hasonlóan a bizánci ortodox egyházhoz tartoztak. Viszonylag sokan közülük kereskedéssel, amelyhez – mint azt II. Ulászló jövendőbelijének francia kísérője megjegyezte -„jól értenek és igen megbízhatóak”. Addig ismeretlen új etnikumként tűntek fel a cigányok, akiknek az első nagyobb csoportjait a 15. század elején regisztrálták Erdélyben. Sokan közülük tovább mentek Nyugat felé, mások viszont itt ragadtak. A pápai követ a 16. század végén már azt írta róluk, hogy „meglehetős nagy számmal vannak”, és életmódjukat a „folyamatos kóborlás” jellemzi. Hozzátette: „lopásból, mindennemű ravasz csalásból, az asszonyok pedig jövendőmondásból élnek”.
A Duna és a Tisza mentén külön székekbe szervezett, viszont széttagoltan betelepedett török nyelvű kunok elmagyarosodása a 15. századra jelentősen előrehaladt s ugyanez történt az indoeurópai nyelvet beszélő jászokkal is.
Az etnikai jellegű villongások, amelyek a városi lakosság körében többször előfordultak, a magyar és nem magyar jobbágyok körében ismeretlenek voltak. Arról viszont, hogy együttesen léptek fel uraik ellen, az 1437-es erdélyi lázadással és az 1514-es Dózsa-féle parasztháborúval foglalkozó beszámolók egyaránt említést tesznek, Ezt a kölönbséget valószínűleg a jobbágyok jogi helyzetével, érdekeik egybeesésével, településterületeik elkülönülésével és nem utolsósorban azzal magyarázhatjuk, hogy etnikai tudatuk a nemességénél és a városi polgárságénál is jóval fejlettebb volt. A következő nagy – több évszázados korszakban, amelyet egy 17. századi hallei professzor, Cristoforus Cellarius nyomán a világ történészei újkornak neveznek, szinte minden máshoz hasonlóan ez is megváltozott. A keresztény univerzalizmus helyébe az állami partikularizmus, a kulturális identitást meghatározó vallásos hit helyébe vagy mellé pedig fokozatosan az etnikai-nemzeti kötődés lépett.
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (168—169. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
Lighthouse 