Joszif Sztálin

Három évtizeden át uralkodott a Szovjetunióban, egyszerre volt nemzeti hős és kegyetlen zsarnok – oroszlánrésze volt Hitler legyőzésében, ugyanakkor halálba küldte számos régi elvtársát.

Joszif Dzsugasvili útja egy jelentéktelen grúz kisvárosból vezetett a moszkvai Kremlbe, ahonnan aztán igen sokáig kormányozta a Szovjetuniót, majd egy évtizeden át csatlósállamait (köztük Magyarországot) is. Az egyszerű nép felnézett rá, viszont mindenki rettegett tőle, aki közvetlen kapcsolatba került vele. Általában igyekezett nyájas, atyai benyomást kelteni, de a joviális külső könyörtelen embert takart: nem véletlenül vette föl az oroszul „acélos”-t jelentő Sztálin nevet.

A toll és a pipa elmaradhatatlan kelléke volt a diktátorról készült hivatalos fotóknak. Azt a benyomást akarta ezzel kelteni, hogy eltökélten és rendíthetetlen nyugalommal munkálkodik a szovjet nép javáért.

Kiugrott kispapként csatlakozott a cári rendszer aktív ellenzékéhez, az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárthoz, majd annak Lenint követő bolsevik szárnyához. Kisebb testi hibái (a bal karja félig béna volt, s enyhén sántított) nem akadályozták meg a lázító, forradalmi tevékenységben; még bankot is rabolt, hogy a mozgalomnak legyen elegendő pénze. Többször bebörtönözték, illetve száműzték Szibériába, de onnan rendre megszökött. Elvhű forradalmár magatartásáért már 1912-ben beválasztották a bolsevik párt központi bizottságába.

Csillaga eleinte az 1917-ben emigrációból hazatért Lenin árnyékában ívelt fölfelé. Az az évi nagy novemberi (de a régi orosz időszámítás miatt októberinek nevezett) forradalomban még háttérben maradt, ám a következő polgárháborúban jelentős szerepet játszott, és már ekkor konfliktusba került Lev Trockijjal. Ügyes szervező, keménykezű és határozott vezető volt, s egyre nagyobb befolyásra tett szert, míg végül 1922-ben megválasztották a párt főtitkárává – noha az akkor már súlyos beteg Lenin szívesebben látta volna utódául Trockijt (aki később száműzetésbe kényszerült, de Sztálin még ott is annyira tartott tőle, hogy meggyilkoltatta).

Sztálin személyi kultusza nem ismert határokat. Szokás volt neki tulajdonítani mindent, ami jó: ezen a plakáton a köréje sereglő gyermekek, akik lelkesen felmutatják neki a Kreml képét, valamint a korszerűsítés jelképeként a hajót és a repülőgépet is, a felírat szerint neki köszönik egész boldog gyermekkorukat.

Sztálin mindenkit félresöpört az útjából, aki érzése szerint veszélyeztethette volna az uralmát. Kirakatpereket indított egykori elvtársai, valódi és vélt ellenségei ellen, és több hullámban úgynevezett tisztogatásokat hajtott végre, ami a gyakorlatban vagy kivégzést, vagy szibériai fogolytábort jelentett. A könyörtelen diktátor azt sem tűrte el, ha valaki ellenezte a birodalom erőltetett iparosítását, a mezőgazdaság kollektivizálását, a lakosság tömeges áttelepítését a nagyszabású gazdasági tervek megvalósításának érdekében. Ezeknek átgondolatlansága miatt Ukrajnában nagy éhínség tört ki, melyben tömegesen pusztultak el emberek – az áldozatok számát ma mintegy hétmillióra becsülik. Sztálin összes áldozatának száma pontosan megállapíthatatlan, de egyes becslések szerint (ha hozzávesszük a második világháborúban a frontra hajtott és ott elesett katonákat, valamint a tisztogatások során kivégzetteket és a fogolytáborok halálos áldozatait is) meghaladhatta a húszmilliót is.

Ezzel szemben kétségtelen, hogy Sztálin nagy eredményeket mutatott fel: az elmaradott cári Oroszországot világhatalommá tette, és oroszlánrészt vállalt a hitleri Németország legyőzésében – olyannyira, hogy a második világháború az oroszok számára a Nagy Honvédő Háborút jelenti. Főleg emiatt a győzelem miatt tekintettek Sztálinra a tömegek úgy, mint a haza atyjára, és sokaknak ezt a meggyőződését az sem ingatta meg, amikor az akkor már Nyikita Hruscsov vezette Kommunista Párt 1956-os kongresszusa nyíltan elítélte őt súlyos hibáiért és a maga körül kialakított személyi kultuszért. 1961-ben bebalzsamozott tetemét is eltávolították a moszkvai Lenin-mauzóleumból, ahol 8 évig hevert.

Forrás: Roberto Mottadelli, Gianni Morelli – A 20. század legmeghatározóbb egyéniségei (52—55. oldal) Corvina Kiadó, 2018 ISBN 978 963 13 6495 8